A len kibontotta halványkék szirmát, amelyek olyan selymesek voltak, mint a légy szárnya, s még annál is finomabbak. A napsugarak meleg ujjai végigsimogatták, a felhők esőt permeteztek rá, s ez éppolyan jót tett nekik, mint a kisgyermekeknek a fürdés, és utána az édesanyja csókja.
- Az emberek mind azt mondják, szép vagyok, ahogy itt állok! - nyújtózkodott jólesően a len. - Karcsú és magas a száram, egyszer még gyönyörű vásznat szőnek belőlem. Nincs nálam boldogabb a kerek világon! Hogy éltet a napfény, hogy üdít az eső!
- Jó, jó! - intették le a sövénykarók. - Csakhogy te nem ismered még a világot! Mi jól ismerjük, elhiheted, látod, csupa bütyök a testünk a vénségtől. Azt mondjuk hát neked:

Haj-haj, hajladozz,
csak virulj, csak ringadozz,
vége lesz a dalnak!

- Dehogyis lesz vége! Holnap újra kisüt a nap, minden tagomban érzem a növekedést! Én vagyok a legboldogabb istenteremtménye! - kiáltotta a len.
Egy napon emberek léptek mellé, üstökön ragadták, és kiszakították gyökerét a földből, ami nagyon fájt neki. Először vízbe tették (akkor majd megfulladt), azután tűz fölé akasztották (akkor majd elégett).
- Nem mehet mindig jól a sorom! - vigasztalta magát bölcsen a len. - Aki nem próbál egyet-mást, nem lesz soha okosabb.
Pedig még csak most következett a legrosszabb. Áztatás és szárítás után összetörték és megtilolták a lent - ő persze nem tudta, hogy így nevezik ezt a kínzatást. Aztán a rokkára került - srrr! Úgy fájt minden rostja, hogy csak nagy nehezen tudta összeszedni a gondolatait.
- Voltam boldog is! Örüljünk a jónak, azt senki sem veheti már el tőlünk. Még a szövőszéken is ezt mondogatta. Aztán végetért a sok megpróbáltatás, újjászületett a len: szép fehér vászon lett belőle.
- Ez aztán csodálatos! - álmélkodott el magán a len. - Sohase hittem volna. Mégiscsak boldog teremtés vagyok én! No, a sövénykarók se igen tudták, mire mondják:

Haj, haj, hajladozz,
csak virulj, csak ringadozz -
vége lesz a dalnak!

- Dehogyis lesz vége! Most kezdődik csak igazán. Megszenvedtem érte, az igaz, de vittem is valamire! Ki lehet nálam boldogabb? Erős vagyok, mégis finom, fehér, mint a hó, és milyen nagy! Nemesebb dolog ez mégis, mint növénynek lenni! A tiszteletes asszony dicsért, hogy az egész faluban én vagyok a legszebb vászon.
Aztán bevitték a vásznat a házba, s az ollóval nekiálltak. Jaj, hogy vágták, hasogatták, hogy szúrkálták a tűvel! Bizony kijutott neki megint a szenvedésből. Végül egy tucat fehérneműt varrtak belőle: éppen tizenkét darabra futotta a vászonból.
- Úgy látszik, ez volt a végső rendeltetésem. Végre hasznára lehetek a világnak! Tizenkét felé osztottam magam, de egy test, egy lélek vagyunk mind a tizenketten.
Milyen boldogság ez!
Eltelt néhány esztendő, s mivel minden halandó, a tucat fehérnemű is a végét járta.
- Semmi sem tarthat örökké - mentegetőzött a tucat minden egyes darabja.
Végül rongyokra hasgatták őket, s azt hitték, most aztán végük van. Maguk sem tudták, mi történik velük: széttépdesték, beáztatták és megfőzték őket: szép sima, fehér papiros lett belőlük.
- Ez aztán a meglepetés! - kiáltott fel boldogan a papiros. - Finomabb vagyok, mint valaha, s mostantól fogva írnak majd a hátamra! Mi minden szépet írnak rám!
Jól sejtette: a legszebb meséket írták a hátára, s aki elolvasta, jobb és okosabb lett tőle. A papiros tehát jó szolgálatot tett az emberiségnek.
- Ezt álmodni sem mertem volna kék virágú mezei növény koromban! - lelkesedett a papiros. - Valahányszor úgy gondolom, hogy csakugyan vége lesz a dalnak, mindig nagyszerűbb életre születek újjá. Azt hiszem, most majd utazni küldenek messze tájakra, hogy minden ember olvashassa, amit a hátamra írtak.
De a papirost nem világjárni küldték, hanem a nyomdába, s ott kinyomtatták. Nem egy, hanem sok száz könyvbe, mert így jóval több embernek szerzett hasznot és élvezetet.
- Hogy is nem jutott eszembe! Itthon maradni is jó, békén üldögélni, tisztelnek majd, mint egy mesemondó nagyapót. Mert mégiscsak én vagyok az, akire írtak, az én hátamra folytak a tollból a gyönyörű szavak! Maradok hát, a könyvek meg helyettem járják a világot.
A tintával telerótt lapokat összegöngyölték és félretették.
- Munka után édes a pihenés! - sóhajtotta jólesően a hajdani len. - Nem árt, ha az ember elgondolkodik egy kicsit a világ folyásán. Vajon mi lesz a sorsom? Bizonyos, hogy újjászületek, hiszen eddig mindig csak fölfelé vitt az utam!
Egy nap aztán elővették az egész papírtekercset. Letették a tűzhely mellé, hogy begyújtsanak vele. A ház aprónépe körülállta a tűzhelyet, látni akarták, hogyan lobban lángra, hogy röppen fel belőle a pirosan izzó, könnyű pernye, aztán hogy feketedik, zsugorodik össze.
A hajdani boldog len minden egyes papírlapját rádobták a tűzre. Olyan magasra csaptak belőle a lángok, amilyen magasra sohasem emelhette kis kék virágait a len. Egyszerre felizzott a papiros minden betűje, s lángba borultak a szavak.
- Most aztán egyenesen a napba repülök! - lelkendezett a láng, s mintha ezer hang mondta volna utána. Emberi szemmel nem látható, parányi lények, kicsi tűztündérek lebegtek közöttük, éppen annyi, mint ahány virága volt valaha a lennek. Csodálatos látvány volt.
A gyerekek körülállták a tűzhelyet, s egy hang valahol azt énekelte:

Haj, haj, hajladozz,
csak virulj, csak ringadozz,
vége már a dalnak!

De a láthatatlan, parányi tűztündérek visszafeleltek neki:
- Bizony a dalnak nincs vége soha! Ez a legcsodálatosabb a világon! Én tudom, s a földön senkisem lehet boldogabb nálam!
De a gyerekek nem hallották sem az éneket, se a feleletet, talán nem is értették volna.
Így is van jól, a gyereknek nem kell mindent tudnia.

Fordította: Rab Zsuzsa