Andersen: A gólyák

Kicsi falu végén, a legszélső ház tetején volt a gólyafészek. A gólyamama a fészkében ült és vigyázott a négy kis csemetéjére, ezek pedig kidugták a fészekből fekete csőrüket, - mert a kis gólyafiak csőre eleinte fekete és csak később válik szép piros színűre. A fészek közelében, a háztető sarkában, keményen, mereven álldogál a gólyapapa. Hogy őrtállás közben legyen valami foglalatossága, hát felhúzta az egyik lábát. Aki látta, azt hihette könnyen, hogy fából faragták, olyan mozdulatlanul állott.
- Szép és előkelő dolog, hogy az anyjukom silbakot állíthat a fészke elé - gondolta gólyapapa. - Nem tudhatják, hogy én vagyok a férje, hát bizonyára azt hiszik, hogy silbaknak parancsoltak ide.
Lenn az utcán gyerekcsapat játszott. Amint megpillantották a gólyákat, a legpajkosabb kezdte, a többi meg utánaénekelte a gólyanótát:

Gólya, gólya, jól vigyázz,
Ha megfogunk, pórul jársz!
Fészekben a gólyamama,
Kis gólyákra van nagy gondja.
Az egyiket nyársra húzzuk,
A másikat lenyakazzuk,
Harmadikat megpörköljük,
Negyediket hazavisszük.

- Hallod, mit énekelnek ezek a fiúk? - kérdezték anyjuktól a kis gólyafiak. - Azt mondják, hogy nyársra húznak, megsütnek bennünket.
- Sose törődjetek vele - mondta gólyamama. - Rájuk se hallgassatok. Ne féljetek, nem lesz bántódásotok.
A fiúk azonban megint csak rákezdtek a nótára és ujjal mutogattak a gólyák felé. Csak egy fiú akadt közöttük, Péter volt a neve, aki azt mondta, hogy az állatokat nem szabad csúfolni, hogy ez bűn és nem is elegyedett a többiek játékába.
Gólyamama bátorította csemetéit:
- Ugyan ne törődjetek velük, ha mondom,nézzétek milyen nyugodtan áll őrt az apátok, mégpedig féllábon.
- De mikor úgy félünk - nyafogtak a kis gólyák és a fejüket visszahúzták a fészekbe.
Mikor másnap ismét kijöttek a gyerekek játszani és meglátták a gólyákat, megint csak rákezdték:

Az egyiket felnyársaljuk,
A másikat lenyakazzuk!

- Úgy látszik mégis csak az lesz a vége, hogy felnyársalnak, lefejeznek bennünket - sápítoztak a gólyafiak.
- Dehogy nyársalnak, dehogy nyakaznak! - biztatta őket az anyjuk. - Tanuljatok repülni, még pedig szorgalmasan. Amíg gyakoroljátok, én ott leszek mellettetek. Aztán majd kimegyünk a rétre és meglátogatjuk a békákat. Ezek hajlonganak, ha megjelenünk a tó partján és azt éneklik, hogy "Koax-koax!", mi pedig felfaljuk őket. Ez lesz ám a mulatság!
- Hát aztán? - kíváncsiskodtak a kicsinyek.
- Aztán egybegyűlnek a gólyák mind valamennyien, akik ezen a tájon laknak és megkezdődik a nagy hadgyakorlat. Itt is az a fődolog, hogy jól tudjatok repülni, mert aki nem tud, azt a generális agyonszúrja a csőrével. Azért hát, még egyszer mondom, tanuljatok repülni.
- Szóval mindenképpen felnyársalnak bennünket! Hallod, már megint énekelik.
- Ne a fiúkra, hanem rám hallgassatok! Amint a nagy hadgyakorlatnak vége, elrepülünk innen messzire, melegebb tájékra, hegyek, erdők fölött. Meg sem állunk Egyiptomig, ahol háromszegletű házak vannak és a csúcsuk a felhőkig ér. Piramis a nevük és olyan régóta állanak, hogy mi gólyák el sem tudjuk képzelni, mennyi ideje. Van ott egy nagy folyó is, amely kilép a medréből, megárad és az egész országot telehordja iszappal. Ebben az iszapban sétálunk és telerakjuk a bendőnket békával.
- De jó lesz, de jó lesz! - örvendeztek a gólyafiak.
- Jó bizony. Mondhatom nektek, szép ott az élet és reggeltől estig egyebet sem teszünk, mint tömjük magunkat. És amíg odalent nekünk ilyen jól megy a sorunk, azalatt itt egyetlen levél sincs a fákon. Olyan hideg van, hogy megfagynak a felhők és apró darabokban hullanak a földre.
Gólyamama a havazásra gondolt, és így magyarázta meg a fiainak, mi az a hóesés.
- A rossz fiúk is megfagynak és azok is apró darabkákra hullanak szét? - kérdezték a gyerekek.
- Nem, nem fagynak meg, de azért nagyon rossz dolguk van, mert egész nap a sötét szobában, a kályha mellett kell ülniük. Ti pedig repülhettek kedvetekre, elmehettek melegebb vidékre, ahol olyankor is süt a nap és nyílnak a virágok.
Telt-múlt az idő, a kis gólyák nőttek, növekedtek, már annyira vitték, hogy fel tudtak állni a fészekben és körülnézhettek a nagyvilágban. Gólyapapa soha nem jött haza üres kézzel, midig hozott vagy békát, vagy valami kígyót, vagy valami egyéb ínycsiklandozó gólyacsemegét. Aztán mindenféle tréfás mutatvánnyal mulattatta őket. A fejét hátrafordította és végigfektette a farkán, a csőrével úgy kelepelt, mint a kereplő, és mesét mondott, amelyben mindig a mocsárról volt szó.
- No, gyerekek - mondta egy szép napon gólyamama - , ma repülni fogtok.
És bizony ki kellett lépni a háztetőre. Láttátok volna, hogyan botorkáltak, hogy támolyogtak, hogyan emelgették a szárnyukat, hogy megtartsák az egyensúlyt, és mégis hajszálon múlt, hogy le nem pottyantak.
- Ide nézzetek, hogy én hogyan csinálom! - biztatta őket gólyamama. - A fejeteket így tartsátok, ni! Így rakjátok a lábatokat. Egy, kettő, egy, kettő! Úgy csináljátok, mint én, akkor sokra viszitek.
Gólyamama repült egy keveset, és a fiatalok is ugrottak, de nagyon ügyetlenül csinálták és bummsz! - lepottyantak.
- Én nem akarok repülni - mondta az egyik és visszabújt a fészekbe. - Én nem bánom, ha nem is mehetek Egyiptomba.
- Nem bánod? Jó, akkor majd szépen megfagyhatsz itt télen. Vagy jönnek majd a fiúk és felnyársalnak, lenyakaznak, megsütnek. Már megyek is és hívom őket!
- Jaj ne, inkább repülök! - tiltakozott a lustafi és kiment a tetőre a testvéreihez. A harmadik napon már egészen tűrhetően sikerült a repülés és ekkor már azt hitték, hogy lebegni is tudnak a levegőben. Meg is próbálták, de megint pottyanás lett a vége és hamar mozgatni kellett a szárnyukat.

A gyerekek összefutottak a csodájukra és mindjárt rágyújtottak a nótára:

Gólya, gólya, jól vigyázz!

- Odarepülünk és kivagdossuk a szemüket! - fenyegetőztek a gólyafiak.
- Dehogy repültök! - mondta gólyamama. - Sokkal jobb lesz, ha idefigyeltek. Egy, kettő, három! Most kört írunk le jobb felé. Egy, kettő, három! Most bal felé, a kémény körül. Így, most jól csináltátok. Az utolsó szárnycsapás olyan jól sikerült, olyan szép szabályos volt, hogy holnap velem jöhettek a nádasba, békapecsenyére.
- És ezeken a haszontalan fiúkon meg se bosszuljuk magunkat?
- Hadd kiabáljanak csak, ahogy a torkukon kifér. Hiszen ti a felhőkig tudtok szállni, és meglátjátok a piramisok országát, azok pedig fáznak majd és a kályha sarkában kuksolhatnak egész télen át és zöld levélnek, gyümölcsnek még a színét se látják.
- Azért mégis bosszút állunk!- súgták oda egymásnak, aztán szorgalmasan folytatták a tanulást.
A falubeli gyerekek között egy kis, alig hatesztendős tacskó fújta a legnagyobb hévvel a gólyák nótáját. Mit tudták a gólyafiak, mit jelent hat esztendő. Csak azt látták, hogy a kisfiú nagyobb, mint ők, nagyobb, mint az anyjuk meg az apjuk. Ezen a kisfiún akartak bosszút állni, mert ez kezdte mindig a nótát és még akkor is fújta, mikor a többi már rég elhallgatott. A gólyafiak roppantul haragudtak rá és amint nőttek, velük nőtt haragjuk és türelmetlenségük is. Már az anyjuk se bírt velük és meg kellett ígérnie, hogy bosszút állnak, de csak az elutazásuk napján.
- Először hadd lássuk, értitek-e a mesterségeteket és megálljátok-e a sarat a nagy hadgyakorlaton. Mert ha nem megy a repülés, akkor a tábornok úgyis agyonszúr benneteket a csőrével, és akkor a gyermekeknek van igazuk, hogy csúfolnak benneteket. Majd meglátjuk!
- Majd megmutatjuk! - erősítették a kis gólyák és ettől kezdve még nagyobb buzgalommal folyt a gyakorlás. Egyetlen nap sem múlt el tanulás nélkül és csakhamar olyan ügyesen, olyan könnyedén repültek, hogy öröm volt nézni.
Eljött az ősz. Az egész környékről összesereglettek a gólyák, hogy a tél elől melegebb hazába költözzenek. Ez volt ám a nehéz vizsga! Városok erdők, hegyek felett kellett repülniök, hogy megmutassák, mit tudnak, mert nem gyerekjáték ám az egyiptomi utazás. A mi kis gólyáink olyan jól megállták a sarat, úgy kitüntették magukat, hogy csupa egyes bizonyítványt kaptak mind a négyen.
- Most következik a bosszúállás - jelentették ki, alighogy a zsebükben volt a bizonyítvány.
- Helyes! - mondta gólyamama - és én már ki is eszeltem a módját. Én tudom, merre van az a tó, amelyben a kisgyermekek alusznak, mielőtt a gólyák szüleikhez viszik őket. Az édes csöppségek olyan édeset, olyan szépet álmodnak ott, amilyen szép álmuk nem lesz soha többé. A szülők mind kívánnak ilyen kis gyermeket, a gyermekek pedig kis fiú- vagy leánytestvért. Nos, elrepülünk ehhez a tóhoz és amelyik gyermek nem énekelte a gólyanótát és nem csúfolt bennünket, annak viszünk egy-egy testvérkét.
- Hát azzal a gonosz csonttal, aki kezdte a nótázást, azzal mit csinálunk?
- Fekszik ott a tóban egy halott gyermek, aki holtra álmodta magát. Ezt visszük neki és sírni fog, hogy halott testvérkét kapott. Annak a jó kisfiúnak pedig, aki azt mondta, hogy nem szabad az állatokat csúfolni, annak leánytestvért meg fiútestvért is viszünk és minthogy Péter a neve, Péter lesz ezentúl a ti nevetek is.
Úgy lett, amint a gólyamama mondta. Azóta nevezik a gólyákat Péternek és ez a nevük még ma is.

Átdolgozta: Bíró Sándor