2010. január 7., csütörtök

Jókai Mór: Írói arcképek

Petőfi és ellenségei

Harminc esztendő után! amikor már az egyik por, a másik csillag: lehet róluk így együtt beszélni.

Az alatt a rövid meteorfutás alatt, amit az ő életpályája rajzolt az égen, de sok ellensége volt! Ha nem támadt magától, keresett magának.

Igazán olyan volt, mint a gyémánt, amely mindent megsért, s magát csak gyémántporral engedi köszörültetni. Még a jó barátnak is csak poralakban volt szabad megjelenni előtte, hogy csiszolni engedje magát általa.

Mikor Budapestre felkerültem, az első, akivel Petőfi megismertetett, Pákh Albert volt; még akkor nem tudtam róla sokat. Pákh aztán közelebbről mutatta be magát: „én vagyok az a veszett kutya, akit Petőfi megénekelt.” Hozzá volt intézve az a vers: „Isten veled, te elpártolt barát! Veszett ebként, ki szívem megmarád…”

Valamikor az életrajz-író meg lesz akadva, hogy micsoda katasztrófát keressen e kifakadás háta mögött? Apróság volt az, valami olvasni elvitt könyvön zördültek össze – levél útján. S Petőfi, amilyen könnyen lobbant szeretetre, olyan könnyen a haragra is, az utóbbit csak a férfiakra értve. Már ekkor ismét jó barátok voltak Pákhkal.

De korábban is tudta már, hogy mi az az ellenség? Színész korában nagy harcai voltak a rendezővel, akit Almásynak hívtak: onnan tudom, hogy Almásynak hívták, mert az egész társaságnál csak az egy színházszabó fogta Petőfinek pártját, annak panaszolta el nehéz tusáit a zsarnoka ellen, s a derék szabó igazat adott neki: „ha mégis gróf Almássy volna!” Az a harca volt vele ugyanis, hogy ő mindig drámában szeretett volna játszani, a rendező pedig a népszínműveket kegyelte, (akkor támadt a Szökött katona, Két pisztoly) s azt akarta, hogy Petőfi is énekeljen, természetesen a kórusban. Az pedig rettenetes volt, mikor Petőfi énekelt. Aki ő tőle hallotta azt, hogy „Három alma meg egy fél”, annak nem kellett többet abból az almából egy gerezd sem. Semmi érzéke nem volt a dalhoz, az operát úgy gyűlölte, hogy soha egy dalmű előadásán nem volt, s később is csak olyankor fogott a dalláshoz, amikor azt akarta, hogy szobatársa menjen el már hazulról. Márpedig Almásy úr nézete szerint a színésznek énekelni is kell, annálfogva Petőfit minden délelőtt odaállitották a karba, s hogy jobban a fülébe menjen a nóta, Almásy (egyúttal a karmester is) odaállt melléje a hegedűvel, úgy mortifikálta órahosszant a betanítással. „Dejszen fűrészelhet az úr az én fülembe azzal a nyirettyűvel! – mondá Petőfi: azért én mégsem tanulom azt meg!” Emiatti gyűlölete kiterjedt Németire is; aki népszínmű-énekes volt s a közönségnek jobban tetszett, mint ő. „Azt az embert én egyszer megölöm!” mondá nekem több ízben, úgy hogy én azt hittem Németiről, hogy az maga Claude Frollo; – pedig a legjámborabb ember volt a világon.

De még korábban is kellett Petőfinek ellenségeinek lenni. Még az iskolából hozott el egynehányat magának. Amint az első költeményei megjelentek, természetesen rögtön ott volt a sarkukban a kritika. Egy lapban kegyetlenül lerántották Petőfit álnév alatt, megtagadtak tőle minden talentumot s a verseit mind leócsárolták. Erre ő visszavágott egy éles ellenbírálatban, melynek végsorai így szóltak: „Fogadjátok hazám legszebb erényű ifjai hódolatom tömjénét.” A ritkított betűkből e két név jött elő „Szeberényi” – „Dömjén”. Hajdan iskolatársai voltak, riválisok a képzőtársaságban, azokra gyanakodott. Pedig valószínű, hogy mind a kettő ártatlan volt benne: az igazi cikkíró sohase jött elő magát felfedezni. Az idei országgyűlési vitákból emlékezhetnek, akik figyelemmel kísérték, arra a piros arcú evangelikus pap képviselőre, aki élces beszédével oly derült hangulatba hozta a házat: erről hitte azt Petőfi, hogy ő nyitotta meg ellenségei hosszú sorát. Tudniillik a kritikusokét. Mert hosszú sor lett abból.

Császár Ferenc, Hazucha, Zerffi, – kritikusi hipochondria, pedáns esztétikuskodás s a féltalentum irígykedése összefogott, hogy megsemmisítse azt a lángészt, akit nem kötöttek az ócska formák, aki nem tanult senkitől s azt írta, amit érzett. Aztán volt akkor egy szépirodalmi lap, a Honderű, szerkesztője Horváth Lázár, akinek az a törekvése volt, hogy a magyar irodalmat az arisztokratikus körök szalonjaiba bevezesse, amiket Petőfi gyűlölt; ő meg a pusztát, a kunyhót, a csárdát népesíté meg költészete eleven szellemeivel; aztán az, amit ő dalolt, szívből jött, földre talált; míg amazoknak a zengeménye csinált dolog volt, sehol sem éledt meg. Természetes volt a kettőjük közötti összeütközés. De Petőfi már ekkor nem volt egyedül, tábora volt és orgánuma: hadjárat volt az, az egyik fél megsemmisítésével végződő. – S mintha az önként jövő ellenség nem volna még elég neki: egy pár vidékről feljött celebritást, akik barátilag közelítettek hozzá, kíméletlenül leélcelt, azok között volt Szemere Miklós is, az aztán revansul írt egy perszifláló verset Petőfiről a Honderűben, amelynek ez volt a refrénje:

Az ebrudon kidobott Marci
Zöld szerkesztője én vagyok!

Tudniillik, hogy volt Petőfinek egy népszínműve „Zöld Marci”, amit ő maga jónak látott az előadás előtt visszavonni. No azért nem haragudott meg Szemere Miklósra, tetszett neki is az ellenpoéma, s nevetett rajta, ha azontúl úgy híttuk, hogy „Marci Zöld”.

Hanem annál keservesebben rájárt a rúd Horváth Lazira.

„Pedig aranyával fizetted egykor költeményimet.” Ez a refrénje annak a versnek, amiben Petőfi ezt az ellenségét megörökíté.

A harc utoljára egész a puskaporig ment.

Horváth Lazi azt írta, hogy a „Honderű” Széchenyi István tetszését is megnyerte, aki ezt a calembourt csinálta rá „Hunterri” (vadászparipa). – „Az bizony, Honte des rues” (utcák szégyene), viszonzá rá a Pesti Divatlap, Petőfi orgánuma. Amire aztán Horváth Lazi egészen kijött az úri kontenansz-ából, s minthogy a magyar szótár nem ad elég goromba kifejezéseket, németül írta, hogy az egész Pesti Divatlap valamennyi munkatársával együtt „ein Lumpengesindel von Gemeinheiten”. Ebből aztán párbaj lett, lövöldöztek, egészségesek maradtak; az ügy befejeződött, hanem egymás között még sokáig az volt a titulusunk, hogy „Lumpengesindel von Gemeinheiten”, ami Petőfinek olyan nagyon tetszett, mint némely embernek a „belső titkos aranykulcsos tanácsos”.

Végre egy neutrális téren felszólaló, de mindig inkognitó maradt derék kritikus vetett véget a Petőfi elleni hadjáratnak, közé gázolva az egész ellenséges hadnak. A hosszú cikkben számtalanszor előfordult ez a kifejezés: „Császár és hasonmásai”. Petőfi akkor éppen otthon volt az apjánál s felolvasta előtte a neki teljes elégtételt szolgáltató cikket. Végig hallgatta a jó öreg korcsmáros, (ki már akkor büszke volt a kitagadott fiára) s azt mondta rá: „úgy kell, az angyalát annak a hasonmászó Császárnak!”

Így tette ellenségévé Petőfi Kuthy Lajost is, kinek szintén sok jutott abból az eredetiségből és zsenialitásból, ami Petőfinél kincs maradt, csakhogy ő azt mind aprópénzre váltotta fel. Nála az írói zseni csak eszköz volt, cél a gyors emelkedés. Ő volt az irodalom divatarszlánja: elegáns szállást tartott s hölgyek körüli hódításaival szeretett dicsekedni. Egy télen „jour fix”-eket adott, az írótársakat maga körül gyüjtve, s ott igen élvezetes estéket töltöttünk kedélyes médisance között. Egyszer azt kérdezte Kuthy Petőfitől: „Ugyan te Sándor, szerettél-e már életedben úgy nőt, hogy pénzedbe ne került volna?” amire Petőfi rögtön visszavágott neki ezzel az ellenkérdéssel: „ugyan te Lajos, szerettél-e már életedben úgy nőt, hogy annak ne került volna pénzébe?” – Néhány nap múlva staatsvizitet tettünk Kuthynál, Petőfivel. Alig léptünk be hozzá, le sem ültetett, azt mondta: „rosszkor jöttetek, barátim, éppen egy szép hölgynek adtam légyottot, arra várok, jöjjetek máskor!” – No csak ez kelletett Petőfinek, hogy őt valaki elutasítsa, mikor látogatóba megy hozzá! A legközelebbi jour fixen a teázás közben kiki elmondta, hogy mi új munkán dolgozik? „Én most egy regényhez kezdtem, mondá Petőfi, aminek a címe ,a magyar Rinaldo Rinaldini’, téged tettelek meg a címszerep hősének!” – Ez Kuthynak szólt. – Arra ez büszke önérzettel kelt fel az asztaltól s vállára veregetve Petőfinek, azt mondá: „édes öcsém, nőj te még egy kicsit, ha engem ennek vagy amannak meg akarsz tenni!” – S több jour fixen nem voltunk nála. – Hozzá is fogott Petőfi a „magyar Rinaldo” megírásához, hanem aztán nevezetesebb dolgok jöttek közbe, amik töredékben hagyták a megkezdett szatirát. Csak 1848 tavaszán találkozott ismét Kuthyval; akkor ezt a pozsonyi országgyűlésből küldték le hozzá azzal a titkos megbízással, hogy kémlelje ki Petőfit, mit forral a most megindult mozgalomban (márciusi napok voltak). Az a hír járt Pozsonyban, hogy Petőfi egy nagy pórlázadást akar megindítani, s az urak ellen egy II. Dózsa Györgyöt készül eljátszani. Kuthy szokásos szeleburdiságával össze-vissza kérdezősködve, mintha csak szórakozottságból tenné, elkezdett Petőfi íróasztalán az iratok közt hányni-vetni, mire Petőfi egész nyugodt szarkazmussal ezt mondá neki: „tudod kedves barátom, jöjj hozzám máskor, most a feleségemre várok, akinek légyottot adtam.” Kuthy elértette s nem jött vissza többé, hanem Petőfi ki lett kiáltva bolondnak.

A magasabb politikai körök mindig annak tartották, s még akkor egy olyan kaliberű szellemet elég volt agyon-ignorálni, hogy meg legyen bénítva, skartba téve.

Magyarok istene! Ha ma volna egy Petőfi, ötven helyen választanák meg képviselőnek, akkor pedig megbukott a saját szülőföldjén, Szabadszálláson; megbukott oly borzasztóan, hogy menekülnie kellett a városból, mellékutakon, nehogy agyonverje az ellenjelöltje mellett lelkesedett nép, őt, a nép apostolát! Ugyanakkor egy hajdóböszörményi poéta kegyetlen verssel tromfolta vissza a „betyár Petőfit”, akinek költeményeit a piac közepén égette meg a nép. A nép? Petőfi verseit?

Még csak arra sem érdemesítették, hogy az országgyűlés padjai végében valahol helyet adjanak neki. Mindenki ellensége volt. Még az édes jó publikum is. Az Életképeknek még márciusban ezerötszáz előfizetője volt, s márciuson túl, mikor Petőfi is szerkesztőtársul lett megnevezve, mikor azokat a leggyönyörűbb költeményeket írta, amikor maga körül még Aranyt, Gyulait, Szász Károlyt, Lévayt egyesíté munkatársul, leszállt a lap négyszáz előfizetőre: a kiadó felmondott. S Petőfi költészete akkor kulminált!

E mély elkeseredésében elpanaszolta a szabadszállási bukása esetét lapjainkban, elmondva a visszaéléseket a választás előtt és alatt. Erre az akkor legelőkelőbb lapban az ellenjelölt, ha jól emlékszem a nevére, Nagy Károly részéről egy válasz lett közzétéve, amiben az Petőfit „gazember”-nek nevezi.

Hiszi ezt valaki? Egy Petőfi neve után a „gaz” epiteton! Ugye, hogy mese ez?

Petőfi azonnal Pálffy Albertet és engem küldött, mint segédeket a megsértőhöz, lovagias elégtételt követelni. A kihívásra a nagyérdemű hazafi azt felelte, hogy ő bizony pisztolyra senki fiával se verekedik, „hanem álljon elém az a Petőfi egy szál kardra, s tudom, hogy úgy ketté hasítom, hogy fele erre, fele arra esik!”

Ketté hasítani egy Petőfit!

Most meg aztán porszemenkint raknók össze, csak tudnók, hogy merre fújta széjjel a szél?

Mi aztán kiadtuk a bizonyítványt, hogy a képviselő úr nem akar lovagias elégtételt adni, s Petőfinek el kellett tenni az emlékei közé a keserű megbántást.

Elment aztán külömb ellenséget keresni, a csatamezőre. De amíg azt az utolsó ellenséget megtalálta, azt a doni kozákot, akinek a vasa a legdrágább vér után szomjúhozott, még sok ellenséget kellett megismernie – a maga nemzetéből. Egy idegen, a lengyel Bem, tudta csupán megbecsülni e vékony testben az isteni lángészt. Őt kísérte Petőfi minden csatájában, mint honvédtiszt. Erdély dicsteljes visszafoglalása után kinevezte Bem Petőfit őrnagynak. Hiszen bizony „katonának” nem valami derék darab hús volt Petőfi, talán nem is tudott volna egy zászlóaljat en échelon debouchiroztatni, de ha őrnagy lehetett volna, lovat kapott volna, nem menekült volna gyalog a segesvári ütközetből. Mondtam már, hogy bolondnak tartották. A kormány egyik tagja azt mondá nekem felőle, hogy minden őrültnek az a legelső szimptómája, hogy a ruhát nem tűri magán: Petőfi már elkezdette nem tűrni a „nyakravalót”. S azért, mert nem akarta felkötni a nyakravalót, a hadügyminiszter nem erősítette meg a kinevezését. Ekkor aztán letette a tiszti rangját.

Mikor aztán a végső erőfeszítés napjai következtek el a nemzetre, amikor csak egy csodalelkesülés hozhatott még diadalt, akkor írt Petőfi egy lelkesítő riadót, s azt beküldte a kormánynak, hogy nyomassa ki egy millió példányban, ossza ki a nép és a hadsereg között, neki pedig adjon minden példányért „fél krajcárt”.

A kormány nem nyomatta ki a költeményt millió példányban, s nem adott érte a költőnek fél krajcárt darabonkint. Pedig már akkor tízezer forinttal többet nyomatni a bankóprésnek akár ide, akár oda. S ha azt megkapta volna Petőfi, vehetett volna magának szekeret, lovat, nem kellett volna gyalog menekülnie a segesvári csatából, utolsó ellensége, a doni kozák elől.

Most aztán az egész nemzet jó barátja már: csak az kellett, hogy meghaljon. S jól járt. Most egy darabban kapja azt a nagy követ, amin emlékszobrának lába fog nyugodni; ha élt volna e harminc éven át, azt a nagy követ mind apró darabokban kapta volna a fejéhez verve.

*

Még egy ellenséget kell megemlítenem: az én vagyok.

Én magam.

Akihez ezt írta:

Miért szeretsz te engemet,
Kit annyian gyűlölnek?
S én, aki annyit gyűlölök,
Téged miért szeretlek?

S mi mint mélyen meghasonlott haragosok váltunk el egymástól.

Nehéz eset volt.

A magyar kormány újoncot és pénzt kért az országtól, címszerint az osztrák hadsereg kiegészítésére, de valóban egy nemzeti hadsereg felállítására. A szín, melybe a javaslat burkolva volt, gyűlöletesnek tűnt fel. Hogy azt Kossuth Lajos ajánlotta, az nem enyhíté Petőfi ellenszenvét iránta. Ő Kossuthot nem szerette. Érezte, hogy az neki vetélytársa a magyar nép előtt, s az lesz a nagyvilág előtt. Tudta, hogy amit ő eszmékben, azt Kossuth tettekben alkotja meg: a magyar nép felszabadítását, s féltékeny volt a nagy sikerre. És talán sejtette, hogy amit ők ketten csinálnak, az megmarad és egyik a másikat el nem felejti. A politikai világ minden matadorját vetélytársainak tartá s ezt nem titkolta.

Az országgyűlés óriási többséggel fogadta el a jól megértett törvényjavaslatot, e többség közt volt Vörösmarty is.

Erre írta Petőfi azt a költeményét Vörösmartyhoz, melynek refrénje ez:

Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.

E költemény fölött hasonlottunk meg.

Emődy Dániel közös barátunk szobájában volt az utolsó összejövetelünk.

Én nem szóltam neki a kérdés politikai oldaláról, csak arra kértem, hogy tekintse a személyt, aki ellen írt.

„Vörösmarty neked is, nekem is, második atyánk volt. Ő vezetett be az irodalomba; ő pártfogolt, ő szeretett bennünket, ő figyelmeztetett hibáinkra. S aki négyszemközt mondja meg hibáinkat, az nem kritikusunk, az barátunk, az apánk. Nem szabad őt megtámadnunk!”

Ezt mondtam neki.

Ő erre azt felelte:

– És ha igazi apám volna sem kímélném ezért, amit tett.

Én mondtam neki, hogy mint szerkesztőtárs, kiadhatja a lapunkban e verset, de én ki fogom nyilatkoztatni, hogy az helyeslésem nélkül történt.

És mégis kiadta.

Mert amilyen zsarnoka tudott lenni az érzelmeinek, olyan rabszolgája volt az elveinek. Tudta magát kényszeríteni szerelemre, fájdalomra ott, ahol nem volt oka rá, haragra, gyűlöletre ott, ahol kevés oka volt: de arra, hogy az ő egyenes útját a nemzetiség és szabadság felé akárminő kerülő kedvéért meggörbítse, nem bírta őt rá se a hatalmasok haragja, se a közönség elhidegülése, se a kiadó felmondása, se a jó barát esdeklése.

A vers megjelent, s a rá következett két rövid nyilatkozatban úgy el tudtuk egymástól szakítani magunkat, hogy többé egymásnak a nevét sem mondtuk ki.

Csak egy nehéz év után jöttünk össze. (Csak nyolc hónap volt, de beillik egy évnek.) A Buda bevétele örömünnepére tartott lakománál találkoztunk ismét.

Sok minden áldomást mondtak ott. Én csak a magaméra emlékezem.

– Éljenek azok, akik ezután fognak meghalni a hazáért, – éljenek örökké!

Ekkor odafordult hozzám s azt mondá:

– Köszönöm, hogy én értem is ittál!

S összekoccintá velem a poharát.

Ez a pohárkoccintás volt az utolsó búcsúhang közöttünk.

S elváltunk anélkül, hogy egymást megöleltük volna. Nagyobb volt a dölyf mind a kettőnkben, mint hogy valamelyikünk megvallotta volna, hogy fáj a harag.

S csakugyan jól mondta: az a pohárköszöntő ő neki is szólt.

Ha én azt akkor tudtam volna!

*

Nem zárhatom be e lapokat anélkül, hogy egy ide vonatkozó jegyzetemet ne közöljem.

E napokban Szegedről együtt utaztam Budapestig Katona főmérnök úrral, ki a régmúltban maga is belletrista volt. (Munkácsy Rajzolatjai mellett főmunkatárs.) Komoly, derék szavahihető ember. Tőle hallottam ezt a tradíciót.

Petőfi esztétikus ellenségei között említém fentebb Hazuchát, aki valami államhivatalt viselt; különben becsületes, tiszta jellemű ember volt.

Ezzel jó barátságban élt Katona, s a forradalom után 1849 telén nála időzött Budán.

Egy decemberi este szokatlanul felizgatottan tért szállására Hazucha, s amint Katona észrevette egész lénye felháborult voltát, elmondá neki, mi történt vele.

– Amint a fedett folyosón jövék hazafelé, egy szögletből elém lép egy ember s megszólít: ismerem-e? Ráismertem: Petőfi volt. Azt mondta: „ön nekem ellenségem volt valaha, de azért becsületes hazafi: én menekülni akarok, külföldre, segítse elő menekülésemet, mint hivatalnok.”

– S mit tett ön? hová tette őt? kérdezé Katona.

– Azt nem mondom meg. Mindenki tudja, hogy ellensége voltam, ha elfognák, azt hinné a világ, én árultam el.

Komoly dolog volt-e ez? Mi benne a való? Nem vagyok képes rá megfelelni.

De sem Katona főmérnök személyisége nem arra való, hogy vele tréfát űzzön valaki, sem Hazucháé nem olyan, hogy nagyon szerette volna a tréfát, sem a tárgy maga, hogy azt tréfának használja fel valaki.

Nemsokára Hazucha meghalt, magával temetve el titkát, s mi ismét ott vagyunk a Petőfi-végzettel a fekete éjszakában, amelyből csak nevének csillaga világít elő: porát szétfújta a szél…

[1879]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése