Két évtized: - s betölt az ezredév,
Magyar nép életének ezrede.
Mondjuk: tiz százados tündéri álom;
Valóban átélt hosszú szent rege!
E föld egy szines szappanbuborék,
Története - bolygó szinváltozás;
A mint egy szin a mást felváltja, az
Nép-eltünés s uj ország-támadás.
S e hab tünő szinváltozásait
Két szellemórjás nézi két felől:
Egyik teremt, éltet, megtart, szeret; -
Másik rombol, tagad, pusztít, gyülöl.
Az Isten és az ördög. - Mély gyönyörrel
Szól Isten: «Nézd! e szines kis tekét
Lakják népmilliók. És mind e nép
Keblében hordja élő Istenét!
Hazát teremt, s azért meghalni tud;
Erényt jutalmaz, bűnt megbünteti;
Tudást keres, s teremtés titkaig
Mélyiti le merész tekintetit;
Csodákat alkot; a világerőt
Szolgálni készti, emléket szerez,
S hitével harczra hivja a halált;
Sírját tuléli, s Isten része lesz.»
Felel az ördög: «Mind ez tenmüved: -
Teremtéd, - s tetszik őt megtartanod; -
S mig azt hiszed, hogy lelked adtad át
E fajnak, csupán védárnyad van ott.
Egy nemzetet megvéd a sokaság,
Mást védi tenger, bérczek, sivatag:
Egyik szolgálni tud, urkodni más.
És mind azért, hogy megmaradjanak.
De adj egy népet, mit nem véd rokon,
Tedd helyre, hol nem védi önkarod:
Sem tengerár, sem szirtek képiben,
Csupán az ősi lélekakarat.
És adj e népnek vaskemény szivet,
S e szivbe szikrát, szikrázó tüzet:
Nemes tüzet, hogy zsarnok ne legyen
S vas szivet, mely zsarnokot nem türend.
És akkor, hogy próbára tegyem én,
Egy ezredévre én kezembe add:
- Egy percz az néked - és e percz alatt
E nép elmulik s téged megtagad!»
Szólt Isten: «Itt a nép, próbáld meg őt!»
S kihozta bölcsőjéből a magyart,
És átadá, legyen próbálva itt,
Mig ezredév: - öröklét percze tart.
Vad napba-néző nép volt az: - merész
Önvérét vesztegetni untalan:
Kinek Istent az ég, hazát a föld
Még nem adott: hitetlen, hontalan.
Mint égő meteor, lángolva jött,
Országot gyujtó kedvtelésiben,
Az Isten rálehelt, mondá: «szeress!»
S az égő lángból lett honszerelem.
Vad, szörnyü indulat, ha féke nincs;
Közel, távol szomszédnak rettegés;
Szigetté lesz a hon, maga körül
Árasztva a kifolyt vér tengerét.
És e tenger elönti! - Nevetett
A daemon a veszélynek gyönyörén!
«Elmulik e nép önmagában is,
És össze őt még nem is én törém!»
De Isten rálehelt és monda szót:
«Ismerj meg engem!» és a büszke láng
Égetni megszünt, lett belőle fény:
A hitnek fényét árasztó világ!
S két századon át küzde fényeért,
Mit ronta mindig daemon balkeze:
Folyt vér: a szél minden irányiból
Az uj nép ellen uj vész érkeze. -
Nem veszté el. - Küzdésből lett a hir;
Vércsepptől zöldebb fű a sírokon:
Veszélyből áldás, és közé törő
Ellen fajából lett uj honrokon.
Haragba jött a daemon, s bősz dühvel
Hő vérbe mártott szörnyü ujjait
Végig söpré e nép törtenetén:
«Isten szeme őt ne találja itt!»
Hozott népirtó csordát ellene,
Árt önte rá ki vérből, és ez árt
Szárasztani fölgyujtá városit,
S oltásra hozta könyek záporát.
Egyetlen jajkiáltás, egy halál!
Egy nemzet hangja, mely kiirtatik!
Nem hallik az föl csendes éjjelen
A mérhetetlen égmagaslatig?
Felhallik. - Isten szóla: «élj tovább!»
S az eltiport nép ujra felvirult,
Helyét betölté népek harcziban,
S a hir beszélt nehéz csatáiról.
Szabad lett és dicső. - E nép szive
Egy dobbanás volt, hogy ha érezett,
És hogyha tenni kellett, az egész
Tudott emelni egyetlen kezet.
A gyülölés sötét nemtője szólt:
«E fajt nem fogja másnak fegyvere;
Támadjon ön keblében a viszály,
S tulajdon villongása verje le!
Testvér a testvért, a jobb kéz a balt
Támadja meg! Imádja ellenét!
Hadd ostromolja egymás templomát,
S Istent csufolva hulljon szét e nép!»
S az átok méregmagva megfogant.
Harczolt a nemzet önfiaival;
Hol mind a két fél vesztes egyaránt,
S a győzelmesnek gyász a diadal.
- Még ez sem törte őt le; - vére folyt,
De hire nőtt; s ha tüzbe hányaték,
Ott is tanubizonyságot teve:
Hogy nemes ércz, mely tüzben meg nem ég.
Sátán irigyen bánta rossz müvét:
«E szikla-nép kifog minden halálon:
Más nemtő lássa hát kimulni őt:
Pusztitsa el a lassu, kába álom.
Ugy muljon el mint sír márványiról
Avult irás lassankint elenyész,
Idők mohája, rozsda törli el,
Nem bántja tűz, vas, - csupán a penész.»
S jött a hizelgő lassu kábulat,
Mely a magyar szivét elringatá:
Feledni tudta multját; szenderén
Magát önellenének álmodá.
S mélyen szunnyadva, elhagyá magát,
Fogyott, megolvadt, mássá alakult:
Nem látta meg nagy őseit, kik ott
Körüle lengtek gyászos árnyakul.
Feledte nyelvét, ős szokásait,
Gúnyt űze abból, a mért apja halt.
Oltárán más istennek áldozott;
S tor-asztalnak vevé a ravatalt.
Nevette azt, mért annyi sziv szakadt,
Elesküvé hazája szent nevét!
- Ur Isten! bűnül fel ne ródd neki:
Hiszen csak álmodott, míg ezt tevé!
Isten szemébe köny gyült, látva őt.
Öngyilkosoknál veszve a malaszt:
Ki életéről önmaga lemond,
Többé az ég sem szabaditja azt.
S Isten szeméből földre hullt a köny,
S Isten könnyéből költő támadott,
S a költő fájó éneklésire
Fölébredett az alvó tetszhalott.
S széttörte rárakott bilincseit;
Körültekinte, és lelkébe tért;
Magasan járt a nap: - fizetni kell
Egy átaludt századnak bűneért.
S e népet látta Isten küzdeni,
Sietni elmulasztott év után,
Előhaladt nagy nemzetek között
Versenybe szállni nagy szellemtusán.
A halhatlanság csarnokába visz
E föld szinéről nem egy angyal-ut: -
E nép egyenlő hévvel birta meg
A kardot, lantot, ásót és gyalut.
És győze minddel! - S akkor összetépték,
Nem egy, de minden ördög törte le.
És aztán eltemették, mélyen is,
Kardját, lantját, elhantolák vele.
Oh ezred évnek végső százada!
Anyánknak néztünk, s mostohánk levél!
Hittük: aranykor kezdő napja lészsz;
S te azt mondád: «az utolsó levél!»
De hogyha Isten elfordítta is
Arczát, utána törtek sóhajink;
S ha «ő» nem szállt közénk, fölmentenek
Hozzá követekül martyrjaink.
És látta Isten, hogy e hon fia
A tulvilágon is hazát szeret,
S e honnak itt, melyen hamvát hagyá,
Még ottan is könyörg uj életet.
Hogy nincsen nyugta még a sirba' sem:
Hogy csörren kardja, pendül lantja ott;
Hogy siró nemzetének népivel
Együtt sir ezer millió halott!
S még egyszer szólt az Ur: «Föltámadás!»
S a szellem ujra élő arczot ölt.
Két évtized még, és az ezredév,
Kisértetek nehéz harcza betölt.
A végső két legsúlyosb évtized,
Mely minden titkát megpróbálja majd:
Hogyan teremtse ujra, vagy hogyan
Temesse el örökre a magyart?
E hon felett egy végső nagy csatát
Egy Isten és egy daemon küzdenek:
Magyar nemzet! melyik részére állj?
Határozd el magad, és ne remegj!
(Jókainé szavalta az irói segélyegylet hangversenyén
1867. április 22-én.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése