Amikor felébredtem, késő délután volt már. Olyan jó érzéssel ébredtem, mintha valami kedves beszélgetést hallottam volna álmomban. Az álomra azonban nem emlékeztem. A nap már mélyen járhatott a túlsó oldalon, mert a szoba árnyékos volt, de az ablak előtti bokrok még világosságban voltak, az egyik hajlott ágon két kis mezei veréb ült egymás mellett.
És néha mondtak valamit egymásnak, de hangjukon érzett, hogy nem fontos, amit mondanak. Nyugalom és biztonság volt halk csiripelésükben, ami nem is volt csiripelés, és nem is találok más szót rá, mint hogy : beszélgettek.
Semmi közük nem volt ezeknek a lágy, csacsogó hangoknak a házi veréb éktelen csiripeléséhez, értelmetlen, sokhangú zsivajgásához. Sosem vágtak egymás szavába, nagy szüneteket tartottak, mintha a választ meggondolták volna, mint egypár ember, akik most érkeztek haza munkából, de még nem mennek be a házba, hanem leülnek a kispadra, és pár szóval előveszik a nap eseményeit.
Tele lett velük a szívem.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése