Tormay Cécile: Álmok

Végzetek

Az asszony mozdulatlanul állt a csónak ormán, és a hullámok lassan, himbálva vitték a part felé. A víz mély és kék volt, mint az ég. Víz és ég között a végtelen azúrban magányosan fehérlett az asszonyi test érintetlen szépsége.

A férfi a parton jött, a messze rengeteg felől. Erős, fiatal fejét még körülragyogta az elmúló nap, lába már nedves árnyékban gázolt öntudatos, biztos lépéssel.
A csónak fövénybe futott. Nagy, néma igézet borzongott át az alkonyaton, és ők ketten egymásra néztek. Az asszony tekintete hívott és ígért. A férfi pillantásában meghunyászkodott a küzdés és koldult a hatalom. Az asszony hitt neki, mosolygott, és mosolyogva érte az első ölelés.
Egyetlen teremtmény lett a férfi és az asszony. Ölelkező alakjuk a partról beleért a határtalan azúrba, egy nagy pillanatra összekötötte egymással a földet és az eget.
- Örökre… Örökre – mondta a két halandó ember. Lábuk előtt, lenn a tenger fövenyében a halandó hullámok velük dalolták a végtelen dalát.
- A férfi szomjas diadallal ivott az asszony tekintetéből. Amit a szemében látott, az szebb volt, mint a vihar, égőbb, mint a nyár, és olyan rejtélyes, mint a halál… Egy pillanatra rabszolga lett az asszony.
Párja úrnak érezte magát felette. Ezt az egyetlen pillanatot aztán nem tudta többé soha elfelejteni. Láncot csavart belőle az asszony életére. Pedig mikor a csók elmúlt, elmúlt vele a pillanat. De az asszony hiába vette vissza önmagát, hasztalan emelte fel a fejét, a férfi szemében rabszolga maradt…
- Az enyém vagy – mondotta dölyfösen. Az asszony hallgatott, és társa nem tudta meghallani, amit ez a csend beszélt neki. Parancsolni akart.
- Kövess…
Az elsötétült partokon mint óriás nászinduló zengett a tenger. És az ember vitte szép párját a vizek kék országából a vad erdők zöld birodalmába, ahol ő volt az úr az állatok és a fák felett, ahol úr akart lenni az asszony felett.
Nehéz, köves úton jártak, a férfi elöl, az asszony mögötte. Ha emberlakta tájakon haladtak át, a férfi megfogta párja kezét. Ha más férfiak vágyakozva néztek rá, büszkén szorította magához, és erőszakosan megcsókolta a száját, hadd tudják a többiek is, hogy az az asszony egyedül az övé.
De mikor a népes táj elmaradt, és nem irigyelte őt senki, eleresztette asszonya kezét, és az ember, az állatok királya, magányosan járt megint a rengetegben. Fejszével vágta az utat. Megvetette a fákat, mert erősebb volt náluknál, megvetette az asszonyt, mert vérzett a lába, míg ő előretört. Lankadtan meg-megállt, hogy visszanézzen az eltűnt kék ország felé, melyet ő maga már régen elfelejtett.
Útjuk felett olykor sütött a nap, olykor sivított a szél. Az erdő dalolt, az erdő siránkozott. Azután hullott a hó, hidegen, csendesen; aztán gőzölt a forró föld és a tavasz, a nyár, az ősz, a tél szántott, vetett, aratott és temetett a rengetegben és a földeken.
Az ösvény már visszahajlott… lejtőnek ereszkedett, a két ember pedig még mindig hitte, hogy felfelé, előre megy. A kelő nappal indultak minden reggel, éjjelre pedig csillag esett le útjuk végén a fák közé. Lobogó tűz éledt az éjjeli szállás helyén, és virradattal a férfi nem tudta, hogy ki élesztette a tüzet, ki virrasztott felette, míg ő aludt.
Így mentek soká. Az út hosszú volt, éppen olyan hosszú, mint az élet. Mentek; a férfi elöl győzőn, kevélyen, az asszony mögötte, kimerülten, panasztalanul. De útjuk azért egy volt; megjárták mind a ketten. És a férfi, mialatt biztos nagy lépte közben a botladozó, apró léptek neszét hallgatta, nem gondolt soha arra, hogy az asszony kisebb erővel ugyanazt az utat járja, mint ő maga.
Jön, mert akarom, mert én vagyok az úr az útja és a teste felett! – Kevély diadalában már oly biztosnak érezte magát, hogy hátra sem szólt, hátra sem fordult, és mivel az emberlakta tájakon az idegen férfiak nem néztek többé vágyakozva a párjára, úgy járt előtte, mintha egymáshoz se tartoznának.
Az asszony lehajtotta a fejét, és mert sírni nem akart, hát mosolygott. Ebben a megadó mozdulatban és lemondó mosolygásban benne volt az egész büszkesége.
Alkonyodott.
Horpadt hegygerincen vitt át az út. A vén erdő sötét és vigasztalan lett, és a nyughatatlan fejsze, amint lecsapott, csak az űrt sebezte meg… fát nem talált maga előtt. Álnok szakadék nyílt a hegyben, a föld hirtelen megszűnt a férfi lába alatt. Estében elbődült a zuhanó ember, ordítása felébresztette az alvó éjszakát. Aztán megint nagy és ijesztő lett a csend. Lenn, a szakadék fenekén egy összezúzott test vérzett a füves törmelék között.
Mikor a férfi újra látott, véres felhő volt a szemén. A hold levilágított hozzá a sziklafalak szűk nyílásába, és fenn, a magas parton, mintha az égből hajolt volna ki, ott virrasztott felette az asszony.
Kiáltani, parancsolni akart volna neki, hívni akarta azt, aki mindig engedelmeskedett és mindig követte, de a patakzó vér visszamosta torkába a szót. Tehetetlen, vad zokogás járta át a mellét, lázadó kínjában földestől tépte maga körül a véres füvet. A teste vonaglott, két sebzett keze a levegőbe markolt. Le szerette volna rántani magához párját, hogy a mellére hajtsa a fejét, hogy ne legyen egyedül…
Egyszerre lehanyatlott a karja, szeme tágra nyílt. Valamit meglátott.
A szakadék oldalán egy sudár fa állt. Ágai felértek a sziklapartig… az asszony kezéig. És ő, mintha oda akarta volna adni magát a fának, megkapaszkodott egy gallyban, és mint egy szálló madár, átlendült a holdfényes lombokon. Az ág meghajolt a súly alatt, reccsenve nyúlt le terhével a mélybe. Egy pillanatig ég és föld között lebegett a gally és az asszony, aztán szabadon süvöltött vissza a gally a magasba: az asszony keze eleresztette az egyetlen utat, amely még egyszer felvihette volna őt az életbe. Lebukott párja mellé a szakadékba.
Megint közel voltak egymáshoz, újra hallották egymás lélegzetét. A szenvedő asszony egyszerre erős lett, és a szenvedő férfi gyönge, mint a gyermek, aki az anyja ölébe vágyik éjszakára. Összezúzott, szegény két karjával átölelte az asszony nyakát. Hosszú idő után megint egymásra néztek. Néma, késő megértés volt a férfi búcsúzó szemében. Most, hogy utána jött a párja, mikor ő már nem bírt parancsolni, követte őt, mint az egész életen át, megtudta, amit sohasem sejtett… Hát nem a férfiak akarata, hanem az asszony szerelme a mindenható úr az asszony felett…
Kiáltani szeretett volna, fel szerette volna kiáltani, amit megtudott, azoknak, akik utána jönnek. De az örök csend már lezárta ajkát… a hangja már halott volt.