Móra Ferenc: Hová lett a fakó?

Jó embereivel, hív szolgáival, válogatott nagy urakkal a Mátra széliben vadászgatott egyszer Mátyás király. Űzvén a szarvast, délidőben terebély fák árnyékában jóízűen megette a cigánypecsenyét.
- Na most már hunyjunk egyet ebben a szép bársony fűben urak – heveredett le ebéd után a király. – Tóbiás mester majd vigyáz a lovakra, amíg mi szundikálunk.
Tóbiás mester olasz tudós volt s az eszével szolgálta volna a királyt ha olyan nagyon eszefelejti ember nem lett volna. Pedig mindent tudott az égvilágon, amit könyvből meg lehetett tanulni,csakhogy mindig máshol járt az esze mint ahol kellett volna.
Most is úgy belemerült az olvasásba a galagonya bokrok alatt, hogy egy szót se hallott a király beszédjéből.
- Neked szóltam, mester! – kiáltott rá Mátyás. – Van-e kedved bojtárkodni?
Tóbiás mester akkora igent bólintott hogy az orrára csúszott a hegyes bársonysüveg.
Van, királyom van. A lovak elolvasatnak ebben a szép könyvben, én meg ellegelek ebben a szép zöld mezőben.
Az urak elnevették magukat, aztán elszéledtek aludni. Tóbiás mester pedig meg nem tudta érteni, mit nevetnek most őrajta. Nagymérgesen gubódzott vissza a könyvébe s ki se bújt belőle addig, amíg napáldozat táján föl nem ébredt a király s össze nem kürtöltette az udvari népét.
- Gyerünk, urak, gyerünk, mert megfordítják otthon a tányérunkat.
De hát nem mehettek. Tóbiás mester rosszul bojtárkodott: szőrin-szálán elveszett a király fakó lova.
- No, nagyeszű Tóbiás, most add elő a tudományodat! – ráncolta össze a szemöldökét Mátyás. – Elveszett a fakó, te felelsz érte.
- Engedelmet kérek, - tette az orrára a mutatóujját Tóbiás mester, - nem veszett az el. Azt mondja az írás, semmi sem vész el a világon. Valahol okvetlen megvan a fakó is.
- Sütheted a tudományod, - legyintett a király. – A fakót add elő, vagy utána mehetsz magad is.
Tóbiás mester a válla közé kapta a fejét s elsompolygott fakót keresni. Megzörgetett minden bokrot, megvallatott minden levelet s utoljára is összekarmolászva, megtépett gúnyában borult a király elé.
- Egy életem, egy halálom, fejemet neked ajánlom, de a fakót nem találom.
- Nem baj no, mester, - esett meg a király szíve az öreg gyámoltalanon. – Én majd felülök a nádor lovára, nádor az országbíróéra, országbíró a tárnokmesterére, tárnokmester a kunkapitányéra, kunkapitány a sereghajtó hadnagyéra, sereghajtó hadnagy a tiedre, te meg hazakutyagolsz gyalogszerrel, s ha elfáradsz foghatod a lovad farkát.
Már éppen indulóban voltak, amikor egyszer csak közéjük toppan egy öreg pásztorember. Szűr a vállán, bocskor a lábán, görbe bot a kezében, illedelmes köszönés a száján.
- No, mire végzik? – azt mondja, - hazafelé igyekeznek?
- Igyekeznénk ám, ha egy kis kár nem ért volna, - feleli rá a király.
- Kis kár sem nagy kár, - azt mondja a pásztor.
- Nono, - feleli a király, - de azért nem tudom, mit szólnál hozzá, ha a te lovad elveszne.
- Akinek nincs, annak nem vész.
- De ha volna és elveszne?
- Keresném.
- Kerestük már azt mindenütt, ahol nincs – kottyant bele a beszédbe bánatosan Tóbiás.
- Hát ott kell keresni, ahol van, - nézett körül a pásztor. – Meg kell nézni a szarkafészekben.
Szép kerek szarkafészek ringatódzott a legmagasabb nyárfa hegyében, arra mutatott föl a pásztor. Tóbiás mester pedig elvihogta magát.
- Bolond lyukból bolond szél fúj. Nem griffmadár a fakó, hogy fára szálljon.
- Meg kell azt próbálni, mester! – ütött a vállára a király, aki egyszerre keresztüllátott a szitán. – Uccu csak föl a fára, nézd meg azt a szarkafészket!
Tóbiás mester csóválgatta a fejét jobbra-balra. Mégiscsak furcsállotta, hogy ő udvari tudós létére fára másszék. De a király olyan keményen biztatta a szemével, hogy jobbnak látta lerúgni a lábáról a bársonybocskort s nekirugaszkodni a fának.
Gólyalábaival egyszerre fönt termett s le is kelepelt csúfolódva:
- Légy sincs ebben, nemhogy ló volna!
- Nono, - szólt vissza a király, - nézz csak körül abból a fahegyből, hátha látsz valami szépet.
Hát akkorát rikoltott a mester, mint egy esdő sárgarigó.
Ott legel a fakó az érparton, a másik erdőszélen!
Nem telt bele egy harapásnyi idő, már a fakón ült a király. De addig el nem indult, amíg kezet nem szorított a pásztorral.
- No, öregem, te is okosabb embernek adsz kenyeret, mint Tóbiás mester.
- No, akkor mondanék én még egyet, ha zokon nem esne a szavam, - sodorta kétfelé a bajuszát a pásztor.
- Hallom, bátya, hallom.
- Amondó volnék, hogy nem a tudós a hibás, aki nem tud a lóra vigyázni, hanem az, aki tudóssal legelteti a lovat.
- Megint tanultam tőled, jó ember, - bólintott nyájasan a király. –Meg is fizetem érte a tandíjat.
Azzal elővette az erszényét, de biz abban nem volt egyéb egy rézpetáknál.
- Ejnye, ejnye, - nevetett a király – már csak a bicskámat hagyhatom itt zálogba.
Ezüst volt a bicska vasa, arany a pántja, karbunkulus-kővel kirakott a gyöngyháznyele. Azóta se evett a magyar paraszt olyan bicskával szalonnát.