Narcissus a patak vizében meglátta magát, és – mint mondják – a megmutatkozás tükörképének félelmetes visszaverődése olyan erővel ragadta el, hogy a patak mellől nem mozdult többé.
Azóta is az állapotot, amikor valaki önmaga tükörképének a bűvöletébe esik, nárcizmusnak nevezik. A virágok általában nőneműek, a nárcisz, ez a karcsú, fehér virág hím, és mintha a nárcizmus sajátságos és tilalmas gyönyörét kizárólag férfiak számára tartották volna fenn, és mintha ez a démoni vonás a férfi-szellem titkos vétkeihez tartozna. Mert úgy látszik, senkinek sem szabad, hogy önmagának virágozzék.
A nők a tükörben, nem is önmagukat bámulják, hanem az általános nőiség hatását ellenőrzik, tetszelegnek, és tükörképükkel kezdettől fogva olyan szerelemben vannak, amelyhez képest a férfiszerelem csak finomfőzelék.
Nárcisz mágikus bénultságában nincsen szerelem. A tükörbe nézés reflexió, de amit az ember lát, nem e leplezetlen igazság visszaverődése; a tükörkép nem a rejtett valóság átvilágítása. Mindig káprázat marad, tündökölve a fátyol alatt; a legkevésbé magától értetődő, lényegtelenségében semmi valószínűsége sincs, mégis alig van valami ami hatásában maradandóbb lenne. Éppen ebben a tünékeny és foszlékony visszaverődésben, amikor megrettenek attól, hogy ez az idegen én vagyok, és ámulatomban a megfoghatatlan azonosságtól nem tudok többé szabadulni.
Az emberi egzisztencia az önmagával való szembenállással kezdődik. Csak akkor kezdek ténylegesen élni, ha önmagammal szembe tudok szállni. A tükörbenézés a legtávolabb van az önismerettől.
Amit a tükör megmutat, az nem csak hogy nem én vagyok, hanem lényem morbid reprezentációja. A tükör velem szembe nem engem állít, hanem a tükröt. A nárcizmusnak önmagán kívül nincs témája, abból él, hogy tükörképét önmagába visszavette. Önmaga csodálatának valamely változata. A világ a legnagyobb tükör.
Szép nőnek nevezik, aki testiségéről magasabb fogalmat tud nyújtani. Nőnek lenni, egyébként, teljes egzisztenciát betöltő foglalkozás.
A nő, aki saját nőiségén kívül létére egyéb jogosultságot keres, a kevesebbért adja azt, ami több.
Azóta is az állapotot, amikor valaki önmaga tükörképének a bűvöletébe esik, nárcizmusnak nevezik. A virágok általában nőneműek, a nárcisz, ez a karcsú, fehér virág hím, és mintha a nárcizmus sajátságos és tilalmas gyönyörét kizárólag férfiak számára tartották volna fenn, és mintha ez a démoni vonás a férfi-szellem titkos vétkeihez tartozna. Mert úgy látszik, senkinek sem szabad, hogy önmagának virágozzék.
A nők a tükörben, nem is önmagukat bámulják, hanem az általános nőiség hatását ellenőrzik, tetszelegnek, és tükörképükkel kezdettől fogva olyan szerelemben vannak, amelyhez képest a férfiszerelem csak finomfőzelék.
Nárcisz mágikus bénultságában nincsen szerelem. A tükörbe nézés reflexió, de amit az ember lát, nem e leplezetlen igazság visszaverődése; a tükörkép nem a rejtett valóság átvilágítása. Mindig káprázat marad, tündökölve a fátyol alatt; a legkevésbé magától értetődő, lényegtelenségében semmi valószínűsége sincs, mégis alig van valami ami hatásában maradandóbb lenne. Éppen ebben a tünékeny és foszlékony visszaverődésben, amikor megrettenek attól, hogy ez az idegen én vagyok, és ámulatomban a megfoghatatlan azonosságtól nem tudok többé szabadulni.
Az emberi egzisztencia az önmagával való szembenállással kezdődik. Csak akkor kezdek ténylegesen élni, ha önmagammal szembe tudok szállni. A tükörbenézés a legtávolabb van az önismerettől.
Amit a tükör megmutat, az nem csak hogy nem én vagyok, hanem lényem morbid reprezentációja. A tükör velem szembe nem engem állít, hanem a tükröt. A nárcizmusnak önmagán kívül nincs témája, abból él, hogy tükörképét önmagába visszavette. Önmaga csodálatának valamely változata. A világ a legnagyobb tükör.
Szép nőnek nevezik, aki testiségéről magasabb fogalmat tud nyújtani. Nőnek lenni, egyébként, teljes egzisztenciát betöltő foglalkozás.
A nő, aki saját nőiségén kívül létére egyéb jogosultságot keres, a kevesebbért adja azt, ami több.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése