Ahogy Bethániából Jeruzsálembe ment,
szívét baljós sejtelem szállta meg.
Hűség perzselte a domb tüskés bozótját,
egy közeli kunyhó fölött megállt a füst,
tüzelt a levegő, nem rezzent a nád,
s a Holt Tenger tükre sima volt és ezüst.
S ő, tengernél keserbb keserséggel
ment az úton, csak pár felhő követte,
a város felé, ahol egy csapszékben
a tanítványok gyülekeztek.
És gondjaiba annyira belemélyedt,
hogy üröm szagával telt meg a mezőség
és elcsitult minden. S ő megállt középen
egymaga. Ájultan terült a táj leple el.
És egybefolyt minden: a sivatag, a hűség,
források, gyíkok, patakmeder.
Nem messze tőle egy fügefa nőtt, de
nem volt rajt' termés, csak levél, meg ág.
S ő így szólt hozzá: "Mi hasznom belőled?
Merev görcsöd ugyan mi örömet ád?
Éhezem, szomjazom, s te — ennem nem adsz,
s oly vigasztalan vagy, mint a gránit.
Be szánalmasan tehetetlen állsz itt!
Hát mindörökre ily meddő maradj!"
S ahogy vezetéken a villám leszalad,
végigborzadt a fán az ítélet,
elhamvasztva egy pillantás alatt.
A lomb, az ágak, a törzs, a gyökérzet,
nem több: egy perc szabadsággal ha élhet,
a természet erői megtették volna dolguk.
De a csodák — csodák; bennük Isten beszél,
és midőn zavartan tévelygünk és bolyongunk,
ő nagy hirtelenséggel ránkcsap, utolér.
(Fordította: Gömöri György)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése