Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomásai

IX.
Petőfi meghalt.

»El fogom hagyni nemsokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam; még csak arra sem számithatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán már régen nyugonni költözött s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak... Ha igy van, mi lesz énbelőlem? inkább, oh, ezerszerte inkább osztanám meg ővele a sirt, mint gyermekemmel az életet. Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül? ollyan szerelem nélkül, mint millyen az ő szerelme volt! Mi lenne belőlem, ha élve maradnék! Elvetődném, eltiportatnám, mint a fájáról lehervadt levél. Ki mondhatná el jobban, mint én: »Ha fájáról leszakad a levél, mindegy már akkor neki, akárhova fujja a szél!...« Mit is gondolnék én aztán magammal!

Vagy hátha leroskadok e nagy vállalat alatt? Ha meg nem birom ez utat tenni a legkeményebb téli időben a legvadabb havasok között, s ott veszek el valahol, idegen földön, idegen emberek között? Férjem és fiam még csak nem is sejtenék halálomat. Nem csókolná föl utolsó leheletemet senki, siratatlanul tennének le a sirba...«

Ezt is november 10-én irta Julia a naplóba. Már kezében volt Urbán ezredes levele, amivel elindulhatott Petőfi keresésére. Utját mindenki reménytelennek tartotta, csak ő bizakodott, hogy Petőfi él és ha él, akkor ő megtalálja, bárhol bujdosik.

November közepén kocsi állt meg a Horvát-ház előtt, várta utasát. Odafent a második emeleti kis szobában, középmagas, karcsú fiatalember búcsuzkodott a gyermektől és dajkájától, akinek gondjaira bizta legnagyobb kincsét. A fiatalember Petőfiné volt, aki bátorságosabbnak vélte férfiruhába öltözve tenni meg a hosszú utat, amiről csak annyit tudott, hogy hosszú lesz, nehéz út lesz, de végét nem látta, eredményét nem tudta, amit sejtett, azt nem akarta elhinni.

Elbúcsúzott Vadadiéktól is, azután kocsiba ült és elindult Torda irányába, Székelyudvarhely felé, ahol Heydte báró az udvarhelyszéki katonai parancsnok székelt.

Reggel indult, délfelé megérkezett Tordára, a papéknál ebédelt. Miklós Miklós reménytelennek tartotta a szomoru asszony vállalkozását, kellemetlen utikalandoktól, támadásoktól féltette, nem hitte, hogy utja veszélytelen volna, nem hitte, hogy a forradalmár költő felesége valamiféle kiméletre számithatna az osztrák tisztek között. Próbálta lebeszélni Juliát a nagy utról, magyarázta neki, hogyha Sándor él, akkor jelentkezni fog. Ha Bemmel együtt Törökországba szökött, akkor Törökországból is küldhet üzenetet és ez az üzenet megtalálja Juliát akár Kolozsváron, akár Tordán, akár Erdődön.

Erdőd... - az apa háza újabban sokszor szóbakerült, a jó barátok azt ajánlották Juliának, hogy gyermekével együtt menjen Szendreyhez, aki bizonyosan szivesen látná, gondját viselné. A kalandos időket lezárta az aradi tizenhárom szomorú vége, az ország népe fásultságba esett, nem szerette a kalandos vállalkozásokat. Julia utját nagyon kalandosnak tartották, igyekeztek lebeszélni őt arról. A tordai pap szivesen megfordittatta volna Petőfiné szekere utját észak felé, még arra is vállalkozott volna, hogy megbizható embereket ad mellé, akik elkisérik Szatmárba, Erdődre. Erdődre, ahol bizonyosan aggodalommal gondol leányára Szendrey Ignác és bizonyosan bosszankodik arra a »csavargó költőre«, aki az erdődi vár szép kisasszonyát kiragadta nyugodt életéből s most hurcolja az ország egyik végéből a másikra.

Julia nem változtatta meg az elhatározását.

Aznap este már Maroshidason volt, ott töltötte az éjszakát, azután tovább ment Marosvásárhely felé.

Marosvásárhelyen találkozott először osztrák csapatokkal. Megállitották a kocsiját, igazoltatták. Az irások egy asszony igazolványai voltak s a kocsiban férfiruhás utas ült. Bevitték a parancsnokságra, ahol egy fiatal osztrák tiszt előtt magyarázkodni kellett.

Keserves óra volt, de elmult. Nem mertek kellemetlenkedni Juliának, mert kezében volt Urbán levele s Urbán ekkor igen nagy hatalmasság volt Erdélyben.

Julia harmadnap megérkezett Segesvárra.

Hivta a csatatér, ahol Petőfi utolsó csatáját vivta, de bizonyosságot akart s a bizonyosságot nem adhatta meg neki a néma föld, amely már régen hantjai alá zárta a segesvári csata halottait.

Rövid pihenés után Székelykeresztúr-Székelyudvarhely felé indult, mielőbb találkozni akart az osztrák parancsnokkal, akiről utközben már hallotta, hogy tud valamit Petőfiről.

Két nap mulva megérkezett Székelyudvarhelyre.

Heydte báró minden késedelem nélkül fogadta a fiatalasszonyt, udvariasan, figyelmesen bánt vele. Julia átadta Urbán ezredes levelét, Heydte elolvasta a levelet, közben talán azokra a levelekre gondolt, amelyek már más uton érkeztek hozzá: nagyszámban, sürgető tartalommal. Haynau mindenkit ki akart irtani, aki veszedelmesnek látszott. Petőfi neve benne volt a fekete könyvben és a hiénának semmi érzéke nem volt az olyan regényes eltünésekhez, amilyennek Petőfi eltünését látta. Már régen elküldte Wohlgemuth altábornagyhoz azt a parancsot, amely Petőfi felkutatására szólitotta a generálist s ez a parancs már régen eljutott az »illetékes parancsnoksághoz«, Heydte báró kezébe.

Heydte jelentést tett Kolozsvárra s a Petőfinével folytatott beszélgetés során körülbelül ugyanazokat mondotta el az asszonynak, mint amit Kolozsvárra jelentett.

- Nyugodjon meg, asszonyom, a végzet hatalma ellen nem harcolhat senki, - mondta Petőfinének. - Petőfi, a költő, meghalt. Ön fiatalon jutott özvegységre, de ezt az özvegységet éppen ezért könnyebben viselheti el.

- Petőfit nem pótolhatja, nem feledtetheti senki... - mondotta Julia.

- Kegyed egy katonatiszt felesége volt, - válaszolt Heydte. - Kegyed férje elkövette azt az őrültséget, hogy nemcsak irt a szabadságharcról, hanem ő maga is harcolni akart. A harcosok élete állandó veszedelemben forog. Mikor Petőfi megirta első forradalmár versét, akkor eljegyezte magát a balszerencsével és a halállal. Kétszeres lett ez az eljegyzés akkor, amikor a forradalmár bünét azzal tetőzte, hogy kardot kötött. Aki háboru idején kardot köt, az félig meghal. A szerencsések kigyógyulnak ebből a halálos állapotból, a szerencsétlenek odavesznek.

- Nem tudom elhinni, hogy Sándorom meghalt... - mondta Julia.

Heydte részvéttel nézte az asszonyt.

- Én láttam Petőfi Sándor holttestét Fejéregyháza és Héjjasfalva között az országuton. Mikor Bem seregét szétkergették az oroszok, végigjártam a segesvári csatatereket. A háborúk hiénái fosztogatták a halottakat, néhányat összefogattam közülük, megásattam a sirjukat, agyonlövettem őket. Szörnyü volt a csatamező. A kozákok borzalmas mészárlást végeztek. Tudom, hogy császári tiszthez nem illik ez a megrendülés, de engem megrenditett a csatatér, megrenditett az a sok halott ember, akik élve maradhattak volna, akik élhetnének ma is. Vadállati munka volt az a tömegmészárlás, ami Segesvár és Fejéregyháza között történt.

- A katonák nagy tömegsirokat ástak, összehordták a halottakat, bedobálták a sirba, elhantolták őket. Negyven-ötven ember fekszik egy-egy sirban és mire a temetkezés vége felé jártak, az egész csatatér egy szörnyü tömegsir volt. Ilyen tömegsirba hantolták el az ön férjét is.

Az asszony égő szemmel, de könnyek nélkül nézte Heydtet.

- Civilruhában volt...

- Civilruhában indult Tordáról, - mondta nehezen érthető, szintelen hangon az asszony. - Ugylátszik, mégis ő volt... Biztos, hogy ő volt? - kérdezte magától.

Julia inkább halott volt, mint eleven, amikor elbúcsúzott az osztrák főtiszttől.

A szállására ment, az ágyra vetette magát és azok a könnyek, amelyek Heydte előtt nem törtek ki a szeméből, most utat találtak, elöntötték az arcát. Az asszonyt kegyetlen erővel rázta a zokogás.

Másnap délig nem mutatkozott. Szállásadója benézett hozzá, mikor látta, hogy mozdulatlanul fekszik az ágyon, hozzálépett, megragadta a vállát.

Julia felnézett. Szomorú hangon nyugtatta meg az asszonyt.

- Élek... még nem öltem meg magam...