2010. július 29., csütörtök

Szép Ernő: Dali, dali, dal (I.)

Volna türelmök, kérem szeretettel, meghallgatni az én édesapám hegedűjének a történetét?

Olyan szívesen elmesélem.

Most hogy hozzáfogok, elmerülve az emlék tejködébe, a szívem dobogása hasonlít ahhoz a szórakozott, méla pityegtetéshez, amit az apám névtelen ujja tett a hegedűnek a dé húrján, mikor a hegedűt a térdére állította muzsikálás előtt és elnézett félrehajtott fővel, gondtól, gondolattól búcsúzván; nótát keresett, hogy a fülünket és a lelkünket elgyönyörködtesse.

Az én apám szegény tanító volt, ő nem vett a kisgyerekeinek drága viaszbabákat, lakkos gummilabdát puskát-kardot meg építőszekrényt. Mi azt kaptuk apánktól ajándékba, hogy vacsora után mikor lefektettek, muzsikált nekünk egy porciót. Nótaszóval alhattunk el szinte minden este mi boldog szegény gyerekek.

Úgy ült az apám esténkint az asztalnál, előtte terült mint egy másik abrosz az abroszon, az Egyetértés, azt a lapot a tanítóság féláron járathatta; míg az édesanyám levetkeztetett lefektetett bennünket, addig elolvasta az ujságot; azután levette az ajtó mellől a falról azt a zöld zsákot, kivette a hegedűt és visszaült az asztalhoz. Azután mondom, stimmelt egy kis darabig, amit avval a merengő halk pityegtetéssel szokott végezni, mialatt a talpas lámpa porcellánernyőjén felejtette a tekintetét, azon a fehér ernyőn, mint valami hajnali rózsabimbó derengett átal a lámpának a lángja. Ettől a rózsálló meleg fénytől kérhetett tanácsot ilyenkor az apám a nótára nézve, ebben találta fel tán minden elmúlt szép idejét, minden álmát, bánatát, szerelmét.

Elgyengült, elhallgatott az a pityegtetése, kivette a pipát a szájából, letette keresztbe az Egyetértésre, s a nyakába tette a hegedűt, elkezdett játszani.

Az anyám odaült szembe az asztalhoz, varrt, foldozgatott, vagy tollat fosztott. Minden istenadta estére maradt valami munkálni valója az édesanyánknak.

Négyen voltunk már gyerekek, magam voltam a legidősebb, hét esztendőt számláltam.

Nem kell azt hinni, hogy olyan áhítattal figyeltük a nótát, mint a koncerten figyel a közönség. Hancúroztunk a rácsos gyerekágyakban, torzsalkodtunk, vihogás meg sírás zavarta a hegedűt, az apámnak sokszor kellett a vonóval oda fenyegetni felénk. Anyám pedig némely dalt együtt énekelt a hegedűszóval, mert nagyon szerette a zenét meg a dalt; jártatta lassan a fejét a munkája felett, úgy kísérte halk rezgeteg hanggal a hegedűt; csakhogy olyan gyenge szíve volt, hogy soha meg nem állotta sírás nélkül a danolászást, emlékszem még a jókedvű nótánál is mindig elrítta magát, azaz csak folytak a könnyei a mosolygó arcára, úgy mint mikor szép fényes könnyű eső hull nyári délután, mikor süt a nap.

Hát így ment ez az esti muzsikálás, nevetéssel és sírással egybekötve.

Az édesapám hegedűje mosolygós barna szín volt, olyan volt mint a vadgesztenye; olyan ragyogó barna volt az, mint a kenyér háta, amit az édesanyánk sütött.

Öreg hegedű volt már az apám hegedűje. A jó isten tudja hány kézen fordult meg, mióta összeszerkesztették. Az én apámra még prepa korában ragadt rá Pesten, mikor valami órássegéddel lakott közös kvártélyon; apám a maga hitvány hegedűjét, meg az ünneplő ruháját adta oda érte az órássegédnek, aki jobban szeretett öltözködni, mint muzsikálni. Végig vándorolt azután ez a hegedű az apámmal Sajószentpéteren, Huszton, Komádin, Sámsonon, meg Szilvahelyen, amerre csak tanítóskodott.

A hegedű nemcsak szórakozása volt az én apámnak, kenyérkereső cimborája is volt néki az ő hegedűje. Zeneleckéket adott a hegedűjével és eljárt jómódú házakhoz muzsikálni, ha elhívták keresztelő, névnap, meg minden jókedvű vendéglátás alkalmával. Volt rá eset, hogy lakodalomba is elhívták apámat, mint valami művészt, külön muzsikálni. A banda szivarozhatott, mikor az apám a kezébe vette a hegedűt. Mert az én apám olyan darabokat tudott, hogy azoknak a cigány híröket se hallotta. Gyönyörű szépen játszott az apám és gyönyörű szép, édes bársonyos szava volt a hegedűjének, örült aki hallhatta ezt a hegedűt az apám keze alatt.

Azt a hegedűt szeretném én névvel tisztelni, úgy említeni, mint valakit aki élt, akinek lelke volt a testében.

Az énekes madárnak is kéne különös nevének lenni egynek-egynek, akinek olyan megejtő szép szólását halljuk; a hűséges hatalmas fának is, aki az udvaron áll vagy akár az országúton, vándorok szemének, szívének örömére, aki száz esztendeig tartja jótékony árnyékát, hullatja aranyos levelét, nem megérdemelné az olyan fa, hogy neve lett légyen a földön mint a kis csikónak meg az igahúzó ökörnek, vagy akár a kutyának? Kívánná a jó érzésem, hogy Zengőnek vagy Bársonynak vagy Édesnek nevezzem azt a hegedűt s olyan jól esne sejtenem, hogy ez a vén hegedű valahol valamerre megérzi, hogy beszélnek róla, úgy mint mi emberi teremtések.

Emlékszem az apám hegedűjének neszeltem valami csudálatos hangzatát, mikor egymagamba voltam a szobában; a hegedű ott lógott az árnyékos sarokban a zsákjában, egyszer csak halk zendület éri a fülemet. Az a hang egy megereszkedett húr hangja volt, de belérezdült az egész hegedű. S ez úgy hallatszott, mintha szólani akart volna valamit a hegedű, s elakadt vón a szava s abból csak zengő sóhajtás lett. Mintha gondolata, szenvedése, álma jelentkezett vón annak a hegedűnek. Ilyenkor csendben odafigyeltem a zöld zsákra, s hallgatóztam és féltem és álmélkodtam.

Hadd mondjam hát el a históriámat.

Avval kezdem, hogy egyszer az apámmal kézenfogva jöttünk a piacon átal, egy szép nyári délután, apám akkor vett nekem szalmakalapot az Egry-féle rőfösboltban. Olyan virgonc mód ugrált a szívem, minden percben lekaptam a szalmakalapot, hogy megnézzem. A piacunkon állott a Kisbika fogadó, annak a három lépcsőjére oda volt telepedve a Kuki bandája. Minden délután oda ültek a Kisbika lépcsőjére, várták a jó szerencsét. Ott ült a középső lépcsőn, annak is a legközepén Kuki, a nagy testes fekete tajtékpipájával (mintha az is cigány volna), mellette kétfelől, meg felette meg alatta a többi cigányság, Szilva, Gölődin, Vaspor, Bödön, Csugesz, Virsli, Bizsu meg Legyecske, meg még egy- kettő, akinek már nem tudom a nevét. Ott hemzsegtek sűrűn és feketén, mint a varjak. És mint a varjak emelgetik a szárnyokat egyik-másik, úgy emelte ez a cigány meg amaz a pipaszárat vagy a füstös nádpálcáját hébe-korba, hogy avval odacsapjon veszekedés közbe a másik cigánynak a szidijére. A varjak furtonfurt kárognak, a cigányok furtonfurt veszekednek. A jó isten tudja, mi leli a varjakat, tán azok is egymással veszekednek, ez hozzátartozhat a varjúsághoz. A cigányok is csak azért veszekednek, nem a szegénység végett, nem az idegesség végett, csak azért mert cigányok. Olyan kis helyen, ahol nincs színház, az urak mulatsággal ölik az estét, de ha az urak mulatnak, a cigányok csak izzadnak; a veszekedés a cigányságnak színház, zene, regényolvasás, vadászat, politika, minden. Felgyülekeznek már négy óra fele a Kisbikához, tanulni. De mikor nem is készülnek új nótára, szokásból ott vannak, berakják a hegedűket az étterembe, kiülnek a lépcsőre, azonnal megkezdődik a veszekedés. Szembe vannak a piac túlsó oldalán a kofaság fehér meszelt bódéi (mint a köpcös török fürdők), a kofák kinn ülnek a kisszéken, kiki a maga odúja előtt, alusznak délután. Vagyis aludni szeretnének, de a cigányság veszekedésétől nem bírnak aludni. Elkezedenek átkozódni, oly tüzesen, mintha kigyúlladtak vón a nagy melegségben, a két karjokat is rázzák közbe, akárcsak villanyoznák őket. Sivalkodnak, míg csak ki nem fáradnak és a fáradtságtól megint le nem csukják a szemüket.

Ezen a délután olyan nagy veszekedésbe volt a banda, amilyet én még soha se hallottam. Fel-felugráltak ott ültökben, mintha beléjök csíptek volna alúlról; a szájok úgy tátogott, szaporán mint a kutyáké, mikor a legmérgesebb ugatásba vannak; kihallottam a Virsli hangját, mert az mindig is visított mint az asszonyok, meg a Bödön hangját, az meg nyávogott mint a gyerek, pedig az volt a legtestesebb a cigányok közt; de mind kajabált egyszerre ahogy a torkán kifért, és lökdösték, ráncigálták egymást, Legyecskének, a legkisebb cigánynak a szidijét lebillentette valamelyik a fejéből, az a szidi gurult ugrálva a piac poros kövén; olybá tünt mintha megijedt vón a Legyecske szidije, s szaladna mennél messzibb a cigányvásártól. A kutyák, meg a kismalacok, meg a kóbor galambok is a piac szélire húzódtak a veszedelem elől. A Kisbika legfelső lépcsőjére, az étterem küszöbére kiállott a főpincér, a zsebéből lógott a törülköző s odadült az ajtóhoz és rágta a Hölgycigarettát és nevetett lefelé a lába előtt háborgó bandára. Kint állott a mészárszék előtt a székgazda is a véres fehér kötővel a hasán, meg a kopasz borbély is kint állott a réztányér alatt, meg a nagy kövér Schwach rőfösné is kint állott a boltajtóban, az örök fehér harisnyát kötve, még Úristen is kiállott a veszekedést nézni a cégtábla alá; arra a cégtáblára Ohrenstein Ignác volt ráírva s egy szép ezüstös koporsó mindig oda volt a falhoz támasztva a bolt előtt, mert az az Úristen boltja temetkezési intézet volt. Mind az egész piac csudálta a veszekedő bandát.

Mikor apámmal a piac közepére értünk, Kuki felállott a lépcsőről, a legnagyobb lármából odakiabált apám felé:

- Dikk! - azt mondja - itt megy a tanító úr! - és félrebuktatta maga elől Virslit, mert Virsli éppen át akart ököllel a Vaspor oldalába döfni, avval jött le sebesen, emelte a tajtékpipát:

- Megálljon már, tanító úr, egy szóra, tanító úr!

- Mi a baj, Kuki? - apám kezet adott neki.

- A giliszta ebbe a piszkos cigány nemzetbe! Rágja meg a seb valamennyi csúnya cigány ember ebbe a magyar országba. Hallja mán, tanító úr, hallja, hogy zsinatol ez a gyalázatos cigányság.

Mintha ő nem is zsinatolt volna.

Hátrakapta a fejét, keserves röhögéssel mutatta a fogát a banda felé:

- Kusti már, rögtön belétek megyek, összegyilkollak!

Megrázta a fejét Kuki és ugrott is egyet és vinnyogott, úgy hallott az, mint mikor a húrt erőszakkal felcsavarják. Még akkor is rázta a fejét, mikor visszafordult apámhoz.

- Hentellő bicskával kéne kivágni a nyelvöket, tanító úr, míg az a mocskos fekete nyelv a szájába van, addig mindig veszekedik a cigány ember.

Ragyogott a méregtől a szeme, mint a holló, oly fekete volt a Kuki képe, az is ragyogott az izzadtságtól, olybá tünt Kuki, akár az emberevő hottentotta a képeskönyvben.

Nagy vastag ember volt ő, az orra hegye olyan kerek kövér volt, mindig azt hittem, fel van dagadta; amellett egy külön kékes gumó volt a Kuki orra hegyén, oly világosan látom, mintha most is itt állana előttem.

- Hát miről van szó, Kuki?

- A muzsikámról, tanító úr, akit összetört az éjszaka Bene Béni. Hallotta tanító úr, micsoda nagy háború volt az éjszaka itt a Kisbikába!

- Nem én.

- Dikk, nem is hallotta még, tanító úr?

Apám elindult és Kuki jött apám mellett és mesélte kiabálva, hogy ott mulatott a Kisbikába tegnap este Hulák Dani, a hentesmester és mikor javába húzták neki, beállított a Kisbikába Bene Béni az úri kompániával és Bene Béni ahogy leültek, rögtön rádiktálta a bandára, hogy: cike cike cakk! A banda azt játszotta, hogy Nagyváradi dombon lakni kellemes, az a Hulák Dani kedves nótája. A banda tovább húzta Hulák Daninak, Bene Béni meg az egész kompánia elkezdték kiabálni: cike cike cakk, cike cike cakk! ezt az új darabot Bene Béni hozta Debreczenből a színházból. A bandát Gölődin vezette, mert az volt az első prím Kuki után, Kuki éppen félre ült volt vacsorázni, Hulák Dani rendelt egy pörköltet Kukinak. Hulák Dani elkezdett az öklével a cimbalmon zörömbölni, mert a cimbalmos ott ült mellette; Gölődin Kukira pislogatott, Kuki meg Bene Bénire, hogy mindgyár rögtön, tekintetes uram, hadd várjuk meg az ötöst, akit Hulák Dani bele szok srófolni a Kuki orralyukába. De Bene Béni felkapta a szódát, odaspriccelt a Gölődin pofájába; Gölődin még akkor se hagyta abba, mert Hulák Dani közbe felállott és megfogta hátulról a Gölődin nyakát, hogy rögtön megfojtja, ha abba meri hagyni. Akkor osztán felugrott Bene Béni, lerántotta a muzsikát a Gölődin melléről, ráhúzott vele a Gölődin fejére, azér van az a nagy cipó máma a Gölődin feje tetején. Hulák Dani nekiesett Bene Béninek, addig harcolt, míg Bene Béniék kihajították a piacra. Ez már mind nem tartozik ide, fő, hogy összetört a muzsika. Az a muzsika a Kuki muzsikája volt. Gölődin azt vette a nyakába, mikor Kuki odaült a sarokba vacsorálni, mindig a Kuki muzsikáján játszott, ha ő vezetett Kuki helyett. Azért is van most ez a nagy veszekedés, mert Gölődin is követel egy porciót a pénzből, amit Kuki Bene Bénitől a muzsikáért kapott (nem mondta meg apámnak Kuki, mennyit!), mert Bene Béni még az éjszaka kifizetett minden kárt a Kisbikában.

(Várjanak, majd lefestem ezt a Bene Bénit későbben, érdekes alak volt ez.)

- Oda van az én gyönyörű muzsikám, - evvel végezte Kuki, - jaj tanító úr, úgy szerettem, mint az édes anyámat, vakuljak meg, tanító úr, ha Magyary testvérek különb muzsikán játszik az Angol Királynéba Debreczenbe.

Ezen közben gyengébb, gyengébb lett a cigányzúgás a hátunk megett, a városházánál jártunk már, Kuki megállott, rátette a kezét az apám karjára:

- Azt álmodtam az éjszaka tanító úr, hogy a tanító úr muzsikáját teszi most már Kuki minden este a nyakába. Még máma hat órakor el akartam tanító úr házához menni a tanító úr muzsikájára megalkudni, ide ragadjon a sarkom a téglára tanító úr, ha hazugságot mondok.

Apám szelíden megcsóválta a fejét, azt mondta:

- Az én hegedűm nem eladó.

- Tizenöt pengő forintot szántam a muzsikáér, tanító úr. Sok szép pénz tanító úr ahun sok a család!

És Kuki, hogy hízelegjen apámnak, megcsípte az államat és lekapta a tiszta új szalmakalapot a fejemből:

- Dikk, de betyáros szalmakalapja van a kis fiúcskának. Mennyit adott érte, tanító úr?

Én már visszacibáltam a kalapom Kukitól, azt hittem, subickos lesz attól a fekete kéztől.

Apám megmondta:

- Húsz krajcár volt, elég drága. Mondom, kedves Kuki, nem adom el a hegedűt. Gyerünk, fiam.

Kuki nem engedte tovább apámat.

- Elpusztítom magam, tanító úr, tizennyolc pengő forintot adok. Mind a három isten megbüntet, úgy elpusztítom magam.

Apám kivette a pipaszárat a szájából, mert pipásan sétált, kétfelé lökte a bajuszát; úgy szólott, mintha haragudna:

- Úgy nem válok el a hegedűmtől, mint a jobb kezemtől el nem válok, - azt mondta. - Ne spekuláljon tovább, Kuki lelkem. Isten velünk.

Mondhatom örültem, mikor apám elvált Kukitól. Kuki három lépés után visszakiabált:

- Tanító úr! Húsz pengő forint, tanító úr! Itt száradjak meg, ha marad egy krajcár a bukszámba!

Apám csak hátrahajtotta a fejét, a pipaszárral Kuki felé fenyegetett:

- Ne játsszon már a szívemmel!

S nevetett az apám Kukinak az erőlködésére. Én is nevettem. Olyan büszke voltam!

Otthon apám mindjárt elmesélte anyámnak, hogy Kuki hogy járt az éjszaka és hogy húsz forintot kínált a mi hegedűnkért.

Anyám majd beleszúrt a varrótűvel az ujjába:

- Csak nem fogod eladni fiam a hegedűt!

- Eszem ágába sincs.

- Száz forintért se engedem a házamból a hegedűt elvinni! - Ezt mondta az anyám, odapillantott féltékenyen a zöld zsákra, mintha abban a boldogság alúdná édes álmait.

És azon este mintha még több szívvel, még több gyönyörűséggel játszott volna apám, mint máskor, mintha a hegedű is tudta volna, hogy máma nevenapja van a szeretetnek és hűségnek, nevetett az a hegedű az apám keze alatt örömében s olybá hallott az a hegedűszó a lámpa körül, mintha arany darázs zengene erősen a napsütésben; a hegedű nyakán az apám csúszkáló keze s remegtetett ujjai mintha eleven meleg testet cirógatnának; az a csavaros érdekes hegedűfej kényeskedve feszült hátra, urasan, elegáns szép gondolattal. Pedig máskor a hegedű leszegi a fejét a nyakába, örökösen figyeli a tulajdon keblének a csudálatos titkos bánatát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése