Krúdy Gyula: Bukfenc

"Gyöngyvirág gyermeksége

Gyöngyvirág az életet és a halált nagyanyja házában,a kecskeméti-utcában kezdte megismerni. Zöld zsalugáteres, kopott egyemeletes ház volt, ahol Gyöngyvirág ifjúságát töltötte egy bezárt szobában.
Zöld zsalugáteres, kopott egyemeletes ház volt.
Sokáig nem tudta, hogy a nagymamát »grófnénak« hivják Pesten és a »bontonhoz tartozik,* hogy a valamire való gavallér bemutatkozzon a nagymamának.
Napközben többnyire csendes volt a ház. A szobalányok szinte titokban szellőztették a háromszoros függönyü ablakokat. Tollseprővel seperték össze a szivarhamut a szőnyeggel boritott kis szalonokban.
A földigérő tükrök — néhol a menyezet is tükörrel volt boritva — megifjodtak. A széles francia ágyakban megforgatták a gummilabda rugékonyságu matracokat, simulékony szarvasbőröket, a pehelylyel tömött párnákat és Flikné, a gazdasszony sajátkezüleg kötötte meg a szines szalagcsokrokat a fehérneműben. Csak a legritkább esetben árulta el valamely ott felejtett tárgy e csöndes, szinte titokzatos szobáknak lakóit, néha egy féligszivott fekete szivar, máskor egy elfelejtett selyem harisnyakötő, lepattant gyöngyházgombocska vagy elhullajtott hajtű, ópiumos cigaretták fáradt füstje, kidöntött pezsgősüvegnek fanyar savanyúsága, elrepült párfőmöknek szinte halotti szaga, a tiltott szerelemnek lábujjhegyen való osonása, a vastag falba fojtott kacagás és sirás, fénylő cipőjű selyemruhás nőknek lihegő tovasietése és dohány- és szénaillatu előkelő uraknak unott lépegetése . . .

Ilyen dolgokat érzett Gyöngvirág nagyanyja házában, amikor őrizetlen délutánokon néha végigszaladt az emeleten, amig a szobalányok a földszinten egy véres szobát dézsákból mostak, ahol egy nő az elmúlt éjszaka felvágta az ereit.
A falakról a mezítelen nők fénylő képei, versaillesi tájképek, hattyús tó-részletek, piroskabátos lovagok és puderozott fejű dámák meglepetten néztek a kékbabosszoknyás, leeresztett hajú gyermekleány után, aki félcipőben, szivére szorított kézzel, de mohó kíváncsisággal futott végig az elátkozott szobákon, amig a cseng alig hallhatólag megszólalt a kapu alatt, amint kívülről egy lázas, eltökélt vagy bizonytalan női kéz megrántotta a „grófné" kastélyán a szakállas oroszlánfejet.

Az egyik szalonban, ahol a ház látogatói várakozni, toalettet csinálni, tükörbe bámulni szoktak, amig a nagymama megjelölte nekik a ,,kék," „piros" vagy „mór" szobát, Gyöngyvirág könyveket fedezett fel.
Beniczkyné piroskötéses regényei, továbbá néhány könyv Zolától, a Szentek élete, néhány német regény és Hoffmanntól a Bűn és erény, valamint Kossutány Tamás Hires bűneseteinek története hevertek egy éjjeli szekrény fiókjában. A könyveket nők hozták
magukkal, akik itt a várakozás óráit olvasgatással töltötték, aztán a könyvekkel együtt a ház emlékét is elfelejtették. Kisurrantak a kapun, néhányat köhintettek
a téli est ködébe, vagy nagyot lélegzettek a piroslámpásos tavaszi estből. Emelt fővel fordultak be a Koronaherceg-utcába, hogy a kívánatos és tiszta fehérnemüs
kirakatokat megnézzék.
Gyöngyvirág leginkább egy kereskedelmi számtannak, egy francia nyelvtannak és két arckép-albumnak örült. Pl tanuló-könyvekből tudást merített, — mert szegény tanulni szeretett volna, mint Hugonnai Vilma, aki példaképe volt minden fiatal leánynak. (A
nagymama nem sok lelkesedést mutatott az ilyen tervek iránt. Ó falusi földesasszony óhajtott egyszer lenni. Kivonul majd a birtokára a kutyáival, szobaleányaival, a házmesterével és az unokájával.)
Az arcképalbumok viszont az ismeretlen, messzi életből mutattak neki arcokat és figurákat, mint a vitorlás hajókat látja álmában a fiúgyermek, aki Verne regényeiből való szigetekre vágyakozik.(Későbben, mikor kirepült a zöld házból, találkozott
egyik-másik arccal az album gyűjteményéből. Csupán az lepte meg, hogy a díszmagyaros, frakkos urak, akik kiviaszkolt bajuszszal, megnyírt szakállal, hóditó tekintettel pillantottak reá gyermekkorában, mily furcsa változásokon mentek keresztül. A Calderoni-boltja, ahol a nagymamama az arcképeket beszerezte, még ismeretlen volt Gyöngyvirág előtt és a kisleány azt hitte, hogy e csinos, előkelő urak egykor mind a nagymama kedvéért hagyták itt arcképüket.
Károlyi Istvánt csaknem megszólította a múzeumkert mellett, amint a májbajosarcu főúr finom cipőben tovaballagott. De ismerősen pillantott a délceg Apponyira, a sodrottbajszu, szélesvállu Elek ezredesre a lengő vörös szakállú Tillerre, a ragyás Gerendayra, Festetics hercegre, — csak azt nem tudta, hogy melyik az igazi, mert a Festeticsek már száz esztendő óta valamenyien egyforma, osztrák-hivatalnok szakállt
viselnek; — Somogyi Mórra, az őszhaju gladiátorra és Mannheit Jaquesre, a bozontos Rigolettóra nézett az utcán és már nem emlékezett, honnan ismeri őket. — A kürtőkalapos, gólyalábu Dréher, a ragasztott bajuszú, szinte álarcos lovag Freystádler, a lirai költőőszivü és tpkepénzes arcú Kohner Jenő, Erzsébetkirályné lovagja, a deli Orosz György főhadnagy, a felvidéki nők acképalbumából való Sennyey
Géza, Prónay báró, a magyarruhás protestáns főúr, a hajadon fővel járó Salamon, a pirosszekfüs Péchy, a fürtösfejü Krausz Simon, a szép Gillió hadnagy, a nőket
harcsavadászatokkal mulatattó Polónyi Géza, Bárczy Pista, a legjobb táncos, az öregségére ,mucus"-nak dédelgetett nők hive : Batthyány Elemér, a torreádor
megjelenés Bródy Sándor, a szőke szakállú Ambrus és az ifjú Csekonics: egykor majd újra megelevenednek előtte a nagymama albumából; a gyermekkori képeskönyv figurái azonban mind megannyi Rip van Winklék, akiket csodálkozva nézett Gyöngyvirág
nagyleány korában.
Elgondolkozott, hogy az arcképalbum pesti gavallérjai nem maradtak örökké fiatalok.
Ugyanigy volt a nőkkel, akiket az album második kötetéből ismert.
A nagymama az akkori Pest valamennyi szépasszonyát, leányát kötetbe gyűjtötte.
Gyöngyvirág néha bátorságot vett és megkérdezte Flikknét, a gazdasszonyt egyik másik feltűnő szépség, turnéros, frufrus hölgy nevéről.
— Esterházy hercegné, a nagymama legjobb barátnje,— felelt a gazdasszony és tovább sepert.
Ha másik hölgyet kérdezett Gyöngyvirág, ugyancsak rövid választ kapott — Sina báróné, mindennap nálunk teázik.
A féleszű gazdasszony szerint a nők arcképalbuma csupa Esterházy hercegnőből és Sina bárónéból állott mert több arisztokrata nevet nem ismert.
Gyöngyvirág aztán látta ezeket a nőket is . ..
Sokára, midőn virágot árultak, páholyt nyitogattak, luftballont eresztettek. Hervadt, semmitmondó arcukra nézett és kereste rajtuk a régi szépség, a gyermekkori álmok nyomait.
Soha sem lelt fel semmit gyermekkorából.
Tehát Q.Z előkeló társaságban töltvén napjait, mindinkább vágyakozott ki a világba bezárt szobájából.
— Szivesen elküldenélek valahová, de félek, hogy elromlasz, mint a többi. Egy ártatlan lelket meg akarok tartani Pesten, legyen kinek a tiszta kezét megfogni,
ha Ninive módjára elpusztul a város, — mondogatta a „grófné", ha unalmas délutánokon néha meglátogatta az unokáját a szobájában.
A gyermek tanulókönyvei, ceruzaszagu füzetei és tintás papirosai között lesütött szemmel üldögélt.
Félt a nagyanyjától, mert mindenhatónak tartotta. Mielőtt a rossz cselédeket elküldte a háztól, mindig bezáratta ket a kapitányságon. A házmestert sajátkezüleg
megfenyítette. És a legtöbb nőnek, férfinak csókra nyújtotta a kezét, midőn küszöbét átlépték.
Gyöngyvirág egyszer véletlenül látta midőn a délelőtti órákban a boglyasfejü, mosdatlan "Esterházy hercegnőnek" a nagymama parancsára ajtót mutatott a gazdasszony és a legcsufabb szidalmakat kellett elszenvedni a szegény hercegnőnek.
Máskor ugyancsak a nagymama rendelkezésére egy becsípett gavallért taszítottak le a lépcsőn, hogy az csaknem a nyakát törte.
— Vájjon mit vétettek ezek, hogy a nagymama ily kegyetlenül bánik velük? — kérdezte magában Gyöngyvirág.
Ezenkívül egy nagy fekete kutya volt a háznál, egy neufundlandi, borjunagyságu eb, amely a legjóságosabb lény volt a városrészben, ámde erejétől mindenki félt a kerületben.
Maxnak hivták a jó kutyát és a nagymama néha megengedte, hogy „barátnői" különös kitüntetésként sétálni mehessenek a hatalmas ebbel. Rendesen estefelé történt a séta és Max mindig egy férfikalappal a szájában nyitotta ki a kaput. Különösen elegáns
uraknak lekapta a fejükről a cilindert és futólépésben vitte a zöld ház felé. A nagymama barátnője és a hajadonfős ur a kutya üldözésére indultak, igy okvetlen
találkoztak a zöld ház kapujában s többnyire nem bánták meg a találkozást.
Max a kalappal szájában ugy nevetett, mint egy örömapa. "Sina báróné" gamáslit és háttakarót hímzett Maxnak és a ház többi látogatói is kitüntették szeretetükkel az okos kutyát. Ámde Max senkit sem szeretett, csupán Gyöngyvirágot, akinek ajtaja előtt, a küszöbön feküdt éjszaka, mint egy oroszlán és egyszer a nagymama felé kapott, midőn éjféltájban végigment a félreeső folyosón.
— Te bolond — kiáltotta a "grófné" — csak kártyát hozok a kamarából.
Éjszakánként néha fojtott zongoraszó hallatszott távolról egy szobából; a női hangok ugy hangzottak, mint az Arany Szarvról, mikor zsákban fojtogatják őket; a férfiak kacagása kísérteties és megdöbbentő volt, Gyöngyvirág riadtan gondolt az arcképalbum
vőlegényeire, arisztokratanyugalmu gavallérjaira, vájjon ők nevetnek ily durván az éj óráiban? Máskor a véletlen folytán kihallgatott egy csöndes fáradt beszélgetést
a függöny mögött, midőn már nem volt ideje elmenekülni a szalonból. Tekintélyes, kürtkalapos,őszbecsavarodott ur volt a jövevény s karjait a kézeljében ugy lógatta, mint egy szélütött, az ádámcsutkája le és fel járt magos gallérjában, bús szemét
a szőnyegre meresztette.
— Ha volna valaki, aki hasonlitana az elvált feleségemhez . . . mormogta és nem mert a nagymama szemébe nézni.
A „grófné" figyelmesen vizsgálta az átadott arcképet.
Keskeny ajka mosolygott:
— Talán személyesen nagysága jönne ide.
Az őszes úriember minden tagjában remegve emelkedett fel. Eltakarta tenyerével szemét.
— Nem. Ezt ne mondja — kiáltotta hörögve.
— Az egy szent nő.
A nagymama vállat vont és az ajtóig kisérte látogatóját.
Ezen az éjszakán azt gondolta Gyöngyvirág:
— El fogok szökni a boldogtalan háztól és magammal viszem Maxot.
Kilopózott szobájából és megölelte a bolond nagy kutyát, amely lompos farkával ugy verdeste a küszöböt, mint a dobot."

(az eredeti kiadás alapján)