Valaki azon aggodalmát fejezte ki minap, hogy a Vasárnapi Ujság, melly négy év óta folyvást népesiti jelesebb férfiainknak szánt csarnokát, maholnap ki talál fogyni az arczképekből. Felületes vizsgáló lehetett, ki e gondolatra jött. Ki nemzeti multunk- s jelenünknek egy futó pillanatnál többet szán, kénytelen lesz megvallani, hogy még nagy munka vár reánk s az Isten áldása lesz rajtunk, ha addig élünk, mig e szakmánkat becsülettel bevégezhetjük. Ime még csak most érünk Bajzához s mennyi tisztes alak integet még felénk a közelben s távolban. Előre tehát a megkezdett uton fáradatlanul.
E férfiasan szép arcz, melylyen az erő nyugottsága s jóakaratu szigor ömlik el, annak emlékét költi fel benned, nyájas olvasó, ki ezelőtt 15–18 évvel legnépszerübb férfia volt Magyarországnak, legalább a magyar irodalomnak.
Vörösmarty és Toldy Ferencz kortársa és benső barátja, ezekkel együtt bátor harczosa volt ama nagy Széchenyi-korszaknak, melly a nemzet e századbeli legerőteljesebb, legeredménydusabb ébredésének volt tanuja. A mit Széchenyi és politikai hivei, példájokkal, élőszóban és irásban a közéletben vivtak ki, azt eszközlötték Bajza és társai a nyelv kimivelése, eszmék tisztitása s terjesztése, elavult s megrögzött előitéletek, bitorlott tekintélyek lerontása által az irodalom terén. Ez nemcsak elősegité amazok munkáját, de, miután irodalmat teremtett s az irodalom minden mozzanatára élénken figyelő olvasó közönséget: a később időkben kifejlett átalános szellemi mozgalomnak, mind annak, a minek elvesztését közel mult napjainkból siratjuk, mind annak, a minek napjainkban örvendünk, minden kétségen kivül Bajzáék erőteljes és öntudatos föllépése vetette meg alapját. Az egykori história-iró hálateljesen fogja ezt majdan elismerni.
Bajza 1804 január 31-én született Szűcsiben Hevesmegyében, hol szüléi birtokosok voltak, kiktől gondos nevelést nyert. Tanulmányait Gyöngyösön kezdte, Pesten folytatta s a jogtudományi pályával Pozsonyban végezte. Az 1825-ik évi emlékezetes országgyülésen, az akkori szokás szerint, mint országgyülési irnok volt jelen, annak végével Pesten egy jeles ügyvédnél törvénygyakorlaton volt s 1829-ben ügyvédi oklevelet nyert. Ez volt azon időben a rendes előkészitő pálya ifjainknál, melly után az életnemek százféle utai tárultak fel. Bajza nem vette hasznát ügyvédi oklevelének, hivatali pályán sem akarta szolgálni hazáját, hanem az akkori viszonyokhoz képest ritka bátor elszántsággal, a tudomány és nemzetiség iránti lelkesült szeretetből, az irodalom terén foglalt állást. 1829 óta 1849-ig mindig ott láttuk őt az elsők, a legszorgalmasabbak, leglelkesebbek sorában. Már 1831-ben a magyar akademia levelező, 1832-ben a történettudományi osztályban rendes tagjává választatott.
Bajzát mint lyrai költőt, mint itészt, szerkesztőt, szinházigazgatót s történetirót tanulá tisztelni a magyar közönség.
Költeményei, mellyek ama hajnalpiros Aurora-korszakban, Kisfaludy Károly idejében és után, láttak napvilágot s elszórtan folyóiratokban és zsebkönyvekben jelentek meg, mondhatni, átalános hatást szültek az ország akkori fiatalságánál; – lelkesülten szavalták s dalolták széltire Bajza egyszerü, szivhez szóló s meglepőleg csinos alaku dalait. E költemények ez idén érték negyedik teljes kiadásukat, mi azt tanusitja, hogy e versek állandó kedvenczeivé váltak a magyar közönségnek. (Bajza versei. Negyedik, teljesb kiadás, a költő életrajzával. Toldy Ferencz által. Pest, 1857. Heckenast Gusztávnál.)
Mint itész a nagyhirü s hatásu „Kritikai Lapok” által tört magának utat, mellyeket 1830–1836-ig adott ki, s mellyeknek czélja: az irodalom Augiás istállójának biráló és vitázó czikkei általi kitisztázása, helyesb irodalmi nézetek terjesztése, nemesb izlés érvényesitése volt. E munkájában Kölcsey, Toldy, Vörösmarty közremunkálásában erős támogatásra talált s ez irányt folytatta ő később is, midőn a Kritikai Lapok megszüntével más tért nyita élessen taglaló, bonczoló tehetségének.
Bajza lapszerkesztői működése egyike volt a legeredménydusabbaknak. Azon tisztes állást, mellyet Bajza az általa hat évig (1837–43) kiadott derék „Athenaeum” és „Figyelmező” szerkesztése által a közvélemény foruma előtt kivivott, mai napig sokan irigyelhetnék tőle, mai napig többen hiában keresték, mert el nem érhették. A mit e lapok irányadás, tanulságos és érdekes olvasmány, izlésnemesités, nyelv- és előadás csinositása tekintetében tettek, valóban korszakot alkotott irodalmunkban s minden későbbi nyereményünk ez előzményekből fejlődött. Különösen a nemzeti szinészet és szinügy körül számos, szakavatottsággal és bátorsággal irt nézeteket terjesztett.
Mert midőn Bajzáról van szó, illő tekintetbe kell vennünk különösen szinigazgatói érdemeit. Soha nem szabad felednünk, hogy ő volt a pesti nemzeti szinház első igazgatója. Ide erős jellem kellett és kitartás, hogy az eléje gördülő ezernyi akadálylyal megküzdhessen. „A pesti szinház – irja Toldy Ferencz – 1837 augusztusban volt megnyitandó. A ház készületlen, a társaság még nem teljes, a repertoriumról még csak annyi előgondoskodás sem, hogy eredeti művel lehessen a főváros első állandó magyar szinházát megnyitni; sem ruhatár, sem függönyök elégséges számmal, s végre az egész organizálatlan. Ekkor hivatott meg Bajza igazgatónak, s nem elég szabad kezekkel, mert fölötte egy táblabirószerü választmánya állott a részvényeseknek, melly ugy hitt megfelelni kötelességének, ha az igazgató irányában ellenzéket képez, a helyett, hogy támogatná. Mégis az intézet aug. 28-án eredeti előjátékkal ugyan, (Vörösmarty: Árpád ébredése), de forditott fő darabbal nyittatott meg (Belizár), s fennakadás nélkül folytak a felkészités, szervezés, az Akademia segedelmével egy uj repertorium előteremtése, s az előadások.” – Bajza a tövises igazgatói pályáról, miután a szinház belső szervezését s az egésznek rendes, biztos kerékvágásba hozatalát eszközölte, 1838 májusban lelépett „sajnáltatva a szinésztestülettől, mellynek ő ritka szerencsével meg tudá nyerni bizodalmát, mert törhetlen szigorral részrehajlatlanságot és szelidséget tudott egyesiteni.” – 1847-ben a mindinkább tornyosuló szinházi zavarok ismét e térre hivák munkásságát s Bajza 8 hónapig másod izben volt igazgatója a nemzeti szinháznak, melly állásról csak az 1848. év eseményei s a neki a hirlapi téren sürgetőleg tett ajánlatok vonták el.
Az Athenaeum megszüntetése óta Bajza leginkább régi kedvencz vágyainak élt, a történeti tanulmányoknak. Időnként megjelent régibb kisebb, de becses históriai dolgozatait mellőzve, megemlitjük itt „Történeti könyvtár” czimü gyüjteményét 6 kötetben, melly a külföldnek némelly kitünőbb történeti műveit foglalja magában (1843–45); továbbá „Uj Plutarch” czimü életrajztárát német után, mellyből (1845–47) nyolcz füzet jelent meg; „Világtörténetéből”, melly szélesebb alapokra fektetett, nagyobbszerü mü akart lenni, a bekövetkezett események miatt csak a „hajdankor” jelent meg 2 kötetben (1846-tól kezdve). Történetirói munkássága legnagyobb fejlődésében volt, a szükséges készület és tanulmány végre birtokában volt, midőn a sors keze reá nehezült.
Költői s apróbb historiai dolgozatai összeállitva 1851-ben jelentek meg: „Bajza összegyüjtött munkái” czim alatt.
Bajza müvei, miket kötetekben szokás felmutatni az irodalom munkásainak elhunyta után, nem számosak; s talán nem is ollyanok, hogy számára a haladó kor késő éveiben a halhatatlanságot biztositsák – de az ő működése nem is illynemü vala. Az irodalmi pálya, ezer ágazataiban, a tehetségek ezerféle nemeinek mutatja ki a megfelelő tért. A seregnek, mellynek tagja volt, csatázásaiból nem mutathat fel önkezüleg szerzett számos diadaljelt, gazdag zsákmányt, hadi foglyokat és elejtett elleneket – de az ő erős kezében lengett a szent zászló, ez alá sereglett a harczra képesek tábora, ez gyulasztá lángra a lelkesedést, ez ragadá maga után a bátrakkal együtt a csüggedőket is, ez vivta ki a diadalt…
De „forgó viszontság járma alatt nyögünk; tündér szerencsénk kénye hány vet.” – Fordult a szerencse. A zászlótartó, ki annyi diadalt látott, ki még nagyobb diadalokat remélt, a borusabb napokat is megérte, s megérte az irodalom ujra felviruló hajnalát is; – látja azokat, de már nem érzi, nem érti.
A zászlótartó hirtelen elöregedett, beteg lőn és tehetetlen – s a kegyelet tiltja bővebben rajzolni ez állapotot. Csupán annyit tudj meg, nyájas olvasó, hogy ez arcz, mellyen a mult idők erőteljes nyugottságát s a jóakaratu szigort láttad, most már csak a fájdalom tompa komorságát tünteti fel. Néha megtörténik, hogy a multak e tébolygó árnyával még találkozunk Pest utczáin…
E férfiasan szép arcz, melylyen az erő nyugottsága s jóakaratu szigor ömlik el, annak emlékét költi fel benned, nyájas olvasó, ki ezelőtt 15–18 évvel legnépszerübb férfia volt Magyarországnak, legalább a magyar irodalomnak.
Vörösmarty és Toldy Ferencz kortársa és benső barátja, ezekkel együtt bátor harczosa volt ama nagy Széchenyi-korszaknak, melly a nemzet e századbeli legerőteljesebb, legeredménydusabb ébredésének volt tanuja. A mit Széchenyi és politikai hivei, példájokkal, élőszóban és irásban a közéletben vivtak ki, azt eszközlötték Bajza és társai a nyelv kimivelése, eszmék tisztitása s terjesztése, elavult s megrögzött előitéletek, bitorlott tekintélyek lerontása által az irodalom terén. Ez nemcsak elősegité amazok munkáját, de, miután irodalmat teremtett s az irodalom minden mozzanatára élénken figyelő olvasó közönséget: a később időkben kifejlett átalános szellemi mozgalomnak, mind annak, a minek elvesztését közel mult napjainkból siratjuk, mind annak, a minek napjainkban örvendünk, minden kétségen kivül Bajzáék erőteljes és öntudatos föllépése vetette meg alapját. Az egykori história-iró hálateljesen fogja ezt majdan elismerni.
Bajza 1804 január 31-én született Szűcsiben Hevesmegyében, hol szüléi birtokosok voltak, kiktől gondos nevelést nyert. Tanulmányait Gyöngyösön kezdte, Pesten folytatta s a jogtudományi pályával Pozsonyban végezte. Az 1825-ik évi emlékezetes országgyülésen, az akkori szokás szerint, mint országgyülési irnok volt jelen, annak végével Pesten egy jeles ügyvédnél törvénygyakorlaton volt s 1829-ben ügyvédi oklevelet nyert. Ez volt azon időben a rendes előkészitő pálya ifjainknál, melly után az életnemek százféle utai tárultak fel. Bajza nem vette hasznát ügyvédi oklevelének, hivatali pályán sem akarta szolgálni hazáját, hanem az akkori viszonyokhoz képest ritka bátor elszántsággal, a tudomány és nemzetiség iránti lelkesült szeretetből, az irodalom terén foglalt állást. 1829 óta 1849-ig mindig ott láttuk őt az elsők, a legszorgalmasabbak, leglelkesebbek sorában. Már 1831-ben a magyar akademia levelező, 1832-ben a történettudományi osztályban rendes tagjává választatott.
Bajzát mint lyrai költőt, mint itészt, szerkesztőt, szinházigazgatót s történetirót tanulá tisztelni a magyar közönség.
Költeményei, mellyek ama hajnalpiros Aurora-korszakban, Kisfaludy Károly idejében és után, láttak napvilágot s elszórtan folyóiratokban és zsebkönyvekben jelentek meg, mondhatni, átalános hatást szültek az ország akkori fiatalságánál; – lelkesülten szavalták s dalolták széltire Bajza egyszerü, szivhez szóló s meglepőleg csinos alaku dalait. E költemények ez idén érték negyedik teljes kiadásukat, mi azt tanusitja, hogy e versek állandó kedvenczeivé váltak a magyar közönségnek. (Bajza versei. Negyedik, teljesb kiadás, a költő életrajzával. Toldy Ferencz által. Pest, 1857. Heckenast Gusztávnál.)
Mint itész a nagyhirü s hatásu „Kritikai Lapok” által tört magának utat, mellyeket 1830–1836-ig adott ki, s mellyeknek czélja: az irodalom Augiás istállójának biráló és vitázó czikkei általi kitisztázása, helyesb irodalmi nézetek terjesztése, nemesb izlés érvényesitése volt. E munkájában Kölcsey, Toldy, Vörösmarty közremunkálásában erős támogatásra talált s ez irányt folytatta ő később is, midőn a Kritikai Lapok megszüntével más tért nyita élessen taglaló, bonczoló tehetségének.
Bajza lapszerkesztői működése egyike volt a legeredménydusabbaknak. Azon tisztes állást, mellyet Bajza az általa hat évig (1837–43) kiadott derék „Athenaeum” és „Figyelmező” szerkesztése által a közvélemény foruma előtt kivivott, mai napig sokan irigyelhetnék tőle, mai napig többen hiában keresték, mert el nem érhették. A mit e lapok irányadás, tanulságos és érdekes olvasmány, izlésnemesités, nyelv- és előadás csinositása tekintetében tettek, valóban korszakot alkotott irodalmunkban s minden későbbi nyereményünk ez előzményekből fejlődött. Különösen a nemzeti szinészet és szinügy körül számos, szakavatottsággal és bátorsággal irt nézeteket terjesztett.
Mert midőn Bajzáról van szó, illő tekintetbe kell vennünk különösen szinigazgatói érdemeit. Soha nem szabad felednünk, hogy ő volt a pesti nemzeti szinház első igazgatója. Ide erős jellem kellett és kitartás, hogy az eléje gördülő ezernyi akadálylyal megküzdhessen. „A pesti szinház – irja Toldy Ferencz – 1837 augusztusban volt megnyitandó. A ház készületlen, a társaság még nem teljes, a repertoriumról még csak annyi előgondoskodás sem, hogy eredeti művel lehessen a főváros első állandó magyar szinházát megnyitni; sem ruhatár, sem függönyök elégséges számmal, s végre az egész organizálatlan. Ekkor hivatott meg Bajza igazgatónak, s nem elég szabad kezekkel, mert fölötte egy táblabirószerü választmánya állott a részvényeseknek, melly ugy hitt megfelelni kötelességének, ha az igazgató irányában ellenzéket képez, a helyett, hogy támogatná. Mégis az intézet aug. 28-án eredeti előjátékkal ugyan, (Vörösmarty: Árpád ébredése), de forditott fő darabbal nyittatott meg (Belizár), s fennakadás nélkül folytak a felkészités, szervezés, az Akademia segedelmével egy uj repertorium előteremtése, s az előadások.” – Bajza a tövises igazgatói pályáról, miután a szinház belső szervezését s az egésznek rendes, biztos kerékvágásba hozatalát eszközölte, 1838 májusban lelépett „sajnáltatva a szinésztestülettől, mellynek ő ritka szerencsével meg tudá nyerni bizodalmát, mert törhetlen szigorral részrehajlatlanságot és szelidséget tudott egyesiteni.” – 1847-ben a mindinkább tornyosuló szinházi zavarok ismét e térre hivák munkásságát s Bajza 8 hónapig másod izben volt igazgatója a nemzeti szinháznak, melly állásról csak az 1848. év eseményei s a neki a hirlapi téren sürgetőleg tett ajánlatok vonták el.
Az Athenaeum megszüntetése óta Bajza leginkább régi kedvencz vágyainak élt, a történeti tanulmányoknak. Időnként megjelent régibb kisebb, de becses históriai dolgozatait mellőzve, megemlitjük itt „Történeti könyvtár” czimü gyüjteményét 6 kötetben, melly a külföldnek némelly kitünőbb történeti műveit foglalja magában (1843–45); továbbá „Uj Plutarch” czimü életrajztárát német után, mellyből (1845–47) nyolcz füzet jelent meg; „Világtörténetéből”, melly szélesebb alapokra fektetett, nagyobbszerü mü akart lenni, a bekövetkezett események miatt csak a „hajdankor” jelent meg 2 kötetben (1846-tól kezdve). Történetirói munkássága legnagyobb fejlődésében volt, a szükséges készület és tanulmány végre birtokában volt, midőn a sors keze reá nehezült.
Költői s apróbb historiai dolgozatai összeállitva 1851-ben jelentek meg: „Bajza összegyüjtött munkái” czim alatt.
Bajza müvei, miket kötetekben szokás felmutatni az irodalom munkásainak elhunyta után, nem számosak; s talán nem is ollyanok, hogy számára a haladó kor késő éveiben a halhatatlanságot biztositsák – de az ő működése nem is illynemü vala. Az irodalmi pálya, ezer ágazataiban, a tehetségek ezerféle nemeinek mutatja ki a megfelelő tért. A seregnek, mellynek tagja volt, csatázásaiból nem mutathat fel önkezüleg szerzett számos diadaljelt, gazdag zsákmányt, hadi foglyokat és elejtett elleneket – de az ő erős kezében lengett a szent zászló, ez alá sereglett a harczra képesek tábora, ez gyulasztá lángra a lelkesedést, ez ragadá maga után a bátrakkal együtt a csüggedőket is, ez vivta ki a diadalt…
De „forgó viszontság járma alatt nyögünk; tündér szerencsénk kénye hány vet.” – Fordult a szerencse. A zászlótartó, ki annyi diadalt látott, ki még nagyobb diadalokat remélt, a borusabb napokat is megérte, s megérte az irodalom ujra felviruló hajnalát is; – látja azokat, de már nem érzi, nem érti.
A zászlótartó hirtelen elöregedett, beteg lőn és tehetetlen – s a kegyelet tiltja bővebben rajzolni ez állapotot. Csupán annyit tudj meg, nyájas olvasó, hogy ez arcz, mellyen a mult idők erőteljes nyugottságát s a jóakaratu szigort láttad, most már csak a fájdalom tompa komorságát tünteti fel. Néha megtörténik, hogy a multak e tébolygó árnyával még találkozunk Pest utczáin…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése