Weöres Sándor versei

MAJDNEM

Majdnem ahogy a csöndesen
s nem lehet tudni hány alakban
lappangó szörnyet hirtelen
és valamennyi áradatban
támadja meg az eleven
és ősidőtől változatlan
meglepetés hogy ne legyen
ámbár gyökere mindenütt van


IN MEMORIAM

Ó hány világos szikla szökellt elő,
hány gyors patakzás, Berzsenyi Dániel,
és árnytalan csillagfüzéred
fenn magasan s lehajolva mélybe.

Ó lanttalan nagy lantos! az éjszaka
nem múlik el, csak váltakozik, marad,
egy-egy napot magába foglal
és lesodorja magával árnyba.

Más nemzedék jő és az is elhalad,
csak néma lantod szól az időkön át,
miként a szél-pengette hárfa,
át a rövid napon és nagy éjen.


A SZÖKEVÉNY

Nézd csak, nézd csak! mílyen város,
ahol járok egymagam?
A diliházból kiszöktem,
csatangolok boldogan.
Hol csuktak be, elfeledtem,
ugyanott, ahol kijöttem;
egyik utca mint a másik:
hogy jutok az állomásig?
Minden utcán a csatorna
fölszaggatva, széttiporva,
facsart beleit mutatja
s agyvelejét, vigyorogva.
Folyton ugrom, mégse mondnak
árkot ugráló bolondnak.
Minden ember ismerős,
nekem visszaköszönős,
csak tudnám: ki? Ez a város
nevetős és barátságos.


SZÁZADVÉG

Huszadik század vége: az idősebb
fáradtan nyalogatja sérülését
mit háború és tirannizmus ejtett
s az ifjabb tombol emléktelenül.

Korszak-váltás. Tagolt beszéd helyett
néhány tucat indulatszó elég,
míg füst-gatyában és már ismerősen
s lomhán megérkezik az ismeretlen.


TÉLI DAL

Zivatar, hóvihar,
megjöttél,
szép idő, jó idő,
megszöktél.
A bokor csontváztenyér,
a hold rosszul kelt kenyér,
élesztőtlen, sápatag,
a mező hósivatag.
December, rossz ember,
csontunk fáj,
január, jaguár,
ne ugrálj.
Bármi balúl ver a tél,
szegény jobbkéz mégis él,
forró levest kanalaz,
forralt bort is poharaz.
Zivatar, hóvihar,
távozzál,
döngető csúf idő,
változzál!