NYÍRI HANGOK
Egyszer Bujiban is járt az ördög...
De hát ugyan miért is ne járt volna? Bujiban sem laktak másféle emberek, asszonyok, mint akár Süvöltőn vagy Geszteréden, ahol az ördög olyan sűrű vendég volt, mint akár a végrehajtó. Úgy járt-kelt, mintha körülbelül ezekhez a falukhoz tartoznék. Látták sokan éjjel kóborolni a kertek alatt, nappal eltűnni a rozsvetésben.
A buji ördög másféle volt. Éjjel jött négylovas kocsin, - fekete volt a fogat, és a négy ló tüzelt - a bakon pedig senki sem ült, a gyeplő a lovak közé volt vetve. A lovak egyszerre megállottak özvegy Sáriné háza előtt, és a hintóból valaki kiszállott. Az ördög ekkor láthatatlan volt. A ház ajtaja magától kitárult, az ördög besétált rajta. Egy jó negyedóra múlva a fekete fogat tovább vágtatott, és kocsis megint nem ült a bakon.
Persze ez így elmondva éppen olyan valószínűtlennek látszik, mint az a sok többi történet mind, amelyben az ördög szerepet játszik. Hisz nagyon kevés azoknak száma, akik színről színre látták a földalatti fejedelmet és azoknak se megbízható a vallomása. Ám mindjárt másféle lesz a történet, ha elmondjuk, hogy az özvegy Sáriné - nem valami vén asszony volt ám, aki éjjel a Gellérthegyre jár, hanem takaros, fehérbőrű, gömbölyű vászoncseléd, akit megkívánt minden épkézláb férfi. Még Simkó Mihály is járkált utána, pedig annak csak fél lába volt. A másikat odaadta a hazájának... Ha ugyan a hazának szüksége volt arra, hogy követválasztáskor boros fejjel szekérre üljön és a szekérről a szekér alá kerüljön. Mikor is fél lába ottmaradt.
Még az hozzá, hogy más vármegyékben tán akadnak még szép asszonyok, de a mienkben a legszebb özvegy Sári Mihályné volt. Ez azonban még nem lett volna olyan nagy baj. Nemcsak a legszebb volt ő, de a legerényesebb is. Véleményem szerint sohase lett volna Sáriné olyan híres, mint amilyen volt, ha ez a második tulajdonság hiányzik természetéből. Mert hiába, nem is igazi szépség az, amely mindenkié. Az a szép, amely egyedül a miénk. De a legszebb, amely senkié. Sáriné pedig senkié se volt, mióta az a bolond Sári - minek is születik ilyen ostoba ember? - elcserélte meleg, puha nyoszolyáját egy deszkaalkotmánnyal. Téli disznótorozáskor jéghideget harapván, amely hidegség elterjedt egész testére. Elment, és a szép virágszál árván itt maradt.
No, hiszen kertésze akadt volna elég, mindjárt az első időben. Barinkay, a főszolgabíró ajánlkozott is nyomban a temetés után.
- Ha valamire szüksége van, nemzetes asszony, csak forduljon hozzám. Tudja, a hatóság sok mindent megtehet, mert a hatóságnak nagy az ereje.
Így beszélt a vörösképű, kövér férfiú és savószínű szemével oly keményen nézett Sárinéra, mintha mindjárt vasra akarná veretni.
Az asszony szemérmesen felelt:
- Köszönöm jóságát, főbíró uram. Én nem igen járok a kocsmába verekedni.
- Nono - felelt Barinkay és olyan fenyegetően sodorta gyér bajuszát, mintha az özvegy volna a legnagyobb verekedő.
A hónapok múltak, múladoztak és mindig több kertész akadt volna, aki a virágszálat öntözi. Még öreg alispánunk is, arra jártában, így kiáltott fel:
- A macska rúgja meg! Ha egy pár esztendőcskével fiatalabb volnék!
De mit ér a kívánság! Nem fiatalodott az öreg úr egy napot se.
Ahány fiatal, öreg gavallér volt a vármegyében, mind megpróbálkozott az özveggyel. Mintha valami babonás állapot vette volna körül az asszonyt, nem hajlott a szóra, esdeklésre. Barinkay főbíró elkeseredve mondogatta:
- Ha lehetne, már az ördöggel is szövetkezném, csak megtörjem ennek az asszonynak a makacsságát.
Éppen jókor emlegették az ördögöt. Nemsokára jött fekete fogatán és az özvegy házánál stációt tartott. Negyednapra már az egész vármegye azon törte a fejét, hogy ki lehetett a titokzatos látogató. Mert, hogy nem az ördög volt, azzal csak tisztában vagyunk mindnyájan, nemde, szerelmetes atyámfiai?
Az özvegy maga szelídkésen mosolygott.
- Lehet, hogy itt járt az ördög. Hallottam valami zörgést a tornácon, de ide a házba nem jött be senki. Mit is akarna velem az ördög? - fűzte hozzá szomorú mosolygással.
A muskátlik tovább is ott virítottak az ablakában, az udvarán ott járt és ugatta a holdvilágot három farkasfogó komondor. Barinkay a hivatalos jelentések margóján még mindig csak ilyenforma híradásokkal lehetett a megyei uraknak:
"Semmi nevezetes. A Lőrinc napot megültük, Sáriné pedig lakat alatt tartja a szívét."
A hivatalos írás margójáról lenyestük a híradást. Az egyiket eltette öreg levéltárosunk Gaál Endre, a másikat pedig valamelyik fiatal aljegyző.
...Abban az időben, amikor Sáriné divatban volt, magam is a vármegyét szolgáltam és a Barinkay széljegyzetei jobban érdekeltek a hivatalos írásnál.
Egyszer ezt jelentette a főbíró:
"A csendőrökkel a fekete fogatot nyomoztattam, mert már újra megjelent egy éjszaka."
Nemsokára ezután valami névnap vagy lakodalom Bujiba szólított. Vidáman ültem fel a kocsira, vígan értem Bujiba. A vörösképű Barinkay atyáskodva tette vállamra a kezét:
- Nos, amice, mi újság a központban?
Elmondtam mindent, ami éppen eszembe jutott. Az alispán vizslája megveszett, a cigányok nagybőgőjét összetörték a héten a "Vörös ökör"-ben...
- Hát Sárinéval mi van bátyám?
A főbíró savanyúan mosolygott:
- Hát te is tudod? Csalódtunk benne, amice. Igen nagyon csalatkoztunk benne.
A karomba kapaszkodott és a csizmaszárát veregette a lovaglóostorával.
- Tulajdonképpen az volt a baj, hogy nagyon sokat gondoltunk erről az asszonyról, holott éppen olyan közönséges volt, mint a többi. Sőt, ha lehetséges, még közönségesebb valamivel. Férjhez ment, amice, és a szerelemnek vége.
- Hát az ördög, meg a fekete fogat?
- Falusi fantázia terméke. Járt ugyan egy kocsi az udvarába, de azon a vőlegénye jött, bizonyos Szebeni Mihály a Tiszántúlról. Néha csak éjjel ért ide, mert messziről kellett jönnie.
- Hát meghódította a szép asszonyt egy idegen? - vetettem közbe. - Nagy baj.
A főbíró elgondolkozott. Majd sokára így dünnyögött:
- Az a legsajátságosabb, hogy közöttünk senkinek se jutott eszébe, hogy egy özvegyasszonynak a szívébe az ajtón is be lehet jutni. Valamennyien az ablakon akartunk bemenni. Szebeninek kellett jönni, hogy megmutassa azt, hogy némely asszonynak a meghódítása a karikagyűrűvel van összefüggésben.
(1941)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése