Őszelő
Fázik a Küküllő,
lúdbőrös a háta,
már csak a nap jár el
fürödni a gátra.
Lenn a gát alatt csak
vadrécék, vadludak.
Ők is búcsúzóban:
tiszteletkört úsznak.
Ékelődnek aztán
föl az őszi égre,
belevesznek lassan
a kék messziségbe.
Reggelenként apró
ködfióka s pára
kapaszkodik föl a
partmenti fűzfákra.
Ágaskodik a szél:
leveleket olvas.
Fönn a hegyek között
felbődül a szarvas.
Ősz
Reszket a Küküllő,
sovány, hórihorgas;
félő, hogy egy kortyra
kiinná a szarvas.
Kiálló kövek közt
kering, citerázgat;
üggyel-bajjal tudja
átfolyni a gátat.
Biztatgatja a nap,
régi jó barátja:
sugarait olykor
belé-belémártja.
S amikor elfárad,
szíves vontatónak
a fürge halacskák
elébe fogóznak.
S a parti fűzfák is
mind előredőlnek,
mutatják az utat
a vén Küküllőnek.
Őszutó
Vacog a Küküllő,
éjjel-nappal fázik,
lábujjhegyen lépked
fűzfától fűzfáig.
Úgy kihűlt a medre,
égeti a talpát.
A felhők is hol ki-,
hol meg betakarják.
Jó volna egy tartós
eső biztatólag
a megridegedett,
soványka folyónak.
Örülne a gát is,
fölgyűlt a postája.
A Maros a füzek
levelét rég várja.
És ha megjön a tél,
vet azonnal véget
mindenféle őszi
levelezgetésnek.
Télelő
Szajzik a Küküllő:
hártyavékony jéggel
szegte be a szélét
a zimankós éjjel.
Kétoldalt a fűzfák
ezüst-zúzmarásak,
és olykor a ködtől
egymásig se látnak.
Hová lett a nyári
kedve zubogása?
Már a nap sem jár el
fürödni a gátra.
Legfönnebb úgy déltájt
hunyorít a vízre,
de még ő is mintha
fölötte elnézne.
Csak megkönyörül majd
valamelyik éjjel,
és bevonja véges-
végig ezüst jéggel.
Tél
Beállt a Küküllő,
jégpáncél van rajta.
Nagy csönd van, elveszett
egészen a hangja.
A lovát úsztató
nyári kis legényke
korcsolyázni jön most
az arasznyi jégre.
Havasak a fűzfák,
mindenütt csak hó van.
Megcsillan a vén nap
mosolya a hóban.
Jégcsapok díszítik
a megdermedt gátat.
Vacog minden, ám a
halacskák nem fáznak.
A jég alatt versenyt
verseny után tartva,
készülnek a fűzfát
zöldítő tavaszra.
Télutó
Enged a Küküllő:
helyen-helyen kásás,
jégtörő csákányát
próbálgatja Mátyás.
Legelőbb a gáton
mélyeszti a jégbe,
pillogatva buggyan
ki a víz a fényre.
Bajszot pödörint egy
tavalyi fűszálból,
óvatos egérként
lesurran a gátról.
Előbb cincogatva,
aztán kacarászva,
zendít a Küküllő
csengő csobogásra.
S mintha valahol már
furulya is szólna:
ébrednek a fűzfák
nagyokat nyújtózva.
Tavaszelő
Zajlik a Küküllő,
vonszolódva lépdel,
hátán a sok súlyos
dirib-darab jéggel.
Egyik-másik tábla
tutajnak beillő;
emeli, billenti,
viszi a Küküllő.
Viszi s ha megunja,
kiveti a partra,
hogy a nap egy kicsit
vékonyítson rajta.
Vállra veszi újra,
s kéri, invitálja,
hogy a nap is üljön
föl a tutajára.
Haszna is van ám az
együtt-utazásnak:
elolvad a jég, s a
füzek kibarkáznak.
Tavasz
Árad a Küküllő,
elönti a berket;
maguk alá húzzák
lábukat a kertek.
Kicsap a medréből
(nem is tud a gátról),
réten méri mélyét
botjával a pásztor.
Pipéiket féltőn
gágogják a ludak;
a parti füzek most
a közepén úsznak.
Bömböl a Küküllő.
Széle-hossza egy lett.
Fut a nyúl előle,
inal dombnak, hegynek
Hinnéd-e, hogy volna,
ki rámerészkedne?
S fél szárnyával bátran
beleszánt a fecske.
Tavaszutó
Ázik a Küküllő,
paskolja a zápor,
tovatűntén is még
csurog a fűzfákról.
Játszik az esővel
a nap mosolyogva,
szivárványhidakat
ível a folyóra.
Récefiókákat
vezényelő vének
tanítgatják a szép
búvármesterséget.
Messzi jár a zápor,
viszi a szél, húzza:
szemlátomást nő a
nyomában a búza.
S meglátván a békák
udvarát a holdnak,
holnapra új záport,
záport kuruttyolnak.
Nyárelő
Kékell a Küküllő,
talán a nevét is
kékellő színéről
kapta ez a szép víz.
Kikeleti kék ég,
nyárelői árnyak
összeszoktak szépen,
és nevévé váltak.
Vagy az örök fűzfák
lombja közt üdülő
legelső rigónak
füttye a Küküllő.
Kékellő Küküllő,
kökényszemű tündér.
Szívemhez, nyelvemhez
hozzáédesültél.
Járhatok akárhol,
minden folyóparton
a te nyárelői
susogásod hallom.
Nyár
Ballag a Küküllő,
meg-megállva baktat,
szúnyogokat fogdos
a kicsi halaknak.
Vén bivaly módjára
olykor kedve szotyan
el-ellustálkodni
a nagy kanyarokban.
Sütteti a nappal
hosszasan a hátát.
Ha ott lennél, mélye
legmélyét is látnád.
Ám a lustasága
csak amolyan látszat.
Ilyenkor gyűjti be
illatát a nyárnak.
Aztán jön a szellő,
s csillagokig szárnyal
a nyári Küküllő
esti illatával.
Nyárutó
Langyos a Küküllő;
vize mint a vászon,
egy nagy szövőszéken
fordul át a gáton.
lenn a gát alatt az
ezüst zubogóban
fürdik az arany nap,
most van lenyugvóban.
S még lennebb növekvő
árnyukkal a fűzfák
a lassuló folyót
át meg átalússzák.
Ott egy kislegény is
prüszkölő lovával --
úsztat a Küküllőn
ő is át meg átal.
Maradna még a nap,
de nőnek az árnyak;
kár, hogy nemsokára
vége lesz a nyárnak.
Fázik a Küküllő,
lúdbőrös a háta,
már csak a nap jár el
fürödni a gátra.
Lenn a gát alatt csak
vadrécék, vadludak.
Ők is búcsúzóban:
tiszteletkört úsznak.
Ékelődnek aztán
föl az őszi égre,
belevesznek lassan
a kék messziségbe.
Reggelenként apró
ködfióka s pára
kapaszkodik föl a
partmenti fűzfákra.
Ágaskodik a szél:
leveleket olvas.
Fönn a hegyek között
felbődül a szarvas.
Ősz
Reszket a Küküllő,
sovány, hórihorgas;
félő, hogy egy kortyra
kiinná a szarvas.
Kiálló kövek közt
kering, citerázgat;
üggyel-bajjal tudja
átfolyni a gátat.
Biztatgatja a nap,
régi jó barátja:
sugarait olykor
belé-belémártja.
S amikor elfárad,
szíves vontatónak
a fürge halacskák
elébe fogóznak.
S a parti fűzfák is
mind előredőlnek,
mutatják az utat
a vén Küküllőnek.
Őszutó
Vacog a Küküllő,
éjjel-nappal fázik,
lábujjhegyen lépked
fűzfától fűzfáig.
Úgy kihűlt a medre,
égeti a talpát.
A felhők is hol ki-,
hol meg betakarják.
Jó volna egy tartós
eső biztatólag
a megridegedett,
soványka folyónak.
Örülne a gát is,
fölgyűlt a postája.
A Maros a füzek
levelét rég várja.
És ha megjön a tél,
vet azonnal véget
mindenféle őszi
levelezgetésnek.
Télelő
Szajzik a Küküllő:
hártyavékony jéggel
szegte be a szélét
a zimankós éjjel.
Kétoldalt a fűzfák
ezüst-zúzmarásak,
és olykor a ködtől
egymásig se látnak.
Hová lett a nyári
kedve zubogása?
Már a nap sem jár el
fürödni a gátra.
Legfönnebb úgy déltájt
hunyorít a vízre,
de még ő is mintha
fölötte elnézne.
Csak megkönyörül majd
valamelyik éjjel,
és bevonja véges-
végig ezüst jéggel.
Tél
Beállt a Küküllő,
jégpáncél van rajta.
Nagy csönd van, elveszett
egészen a hangja.
A lovát úsztató
nyári kis legényke
korcsolyázni jön most
az arasznyi jégre.
Havasak a fűzfák,
mindenütt csak hó van.
Megcsillan a vén nap
mosolya a hóban.
Jégcsapok díszítik
a megdermedt gátat.
Vacog minden, ám a
halacskák nem fáznak.
A jég alatt versenyt
verseny után tartva,
készülnek a fűzfát
zöldítő tavaszra.
Télutó
Enged a Küküllő:
helyen-helyen kásás,
jégtörő csákányát
próbálgatja Mátyás.
Legelőbb a gáton
mélyeszti a jégbe,
pillogatva buggyan
ki a víz a fényre.
Bajszot pödörint egy
tavalyi fűszálból,
óvatos egérként
lesurran a gátról.
Előbb cincogatva,
aztán kacarászva,
zendít a Küküllő
csengő csobogásra.
S mintha valahol már
furulya is szólna:
ébrednek a fűzfák
nagyokat nyújtózva.
Tavaszelő
Zajlik a Küküllő,
vonszolódva lépdel,
hátán a sok súlyos
dirib-darab jéggel.
Egyik-másik tábla
tutajnak beillő;
emeli, billenti,
viszi a Küküllő.
Viszi s ha megunja,
kiveti a partra,
hogy a nap egy kicsit
vékonyítson rajta.
Vállra veszi újra,
s kéri, invitálja,
hogy a nap is üljön
föl a tutajára.
Haszna is van ám az
együtt-utazásnak:
elolvad a jég, s a
füzek kibarkáznak.
Tavasz
Árad a Küküllő,
elönti a berket;
maguk alá húzzák
lábukat a kertek.
Kicsap a medréből
(nem is tud a gátról),
réten méri mélyét
botjával a pásztor.
Pipéiket féltőn
gágogják a ludak;
a parti füzek most
a közepén úsznak.
Bömböl a Küküllő.
Széle-hossza egy lett.
Fut a nyúl előle,
inal dombnak, hegynek
Hinnéd-e, hogy volna,
ki rámerészkedne?
S fél szárnyával bátran
beleszánt a fecske.
Tavaszutó
Ázik a Küküllő,
paskolja a zápor,
tovatűntén is még
csurog a fűzfákról.
Játszik az esővel
a nap mosolyogva,
szivárványhidakat
ível a folyóra.
Récefiókákat
vezényelő vének
tanítgatják a szép
búvármesterséget.
Messzi jár a zápor,
viszi a szél, húzza:
szemlátomást nő a
nyomában a búza.
S meglátván a békák
udvarát a holdnak,
holnapra új záport,
záport kuruttyolnak.
Nyárelő
Kékell a Küküllő,
talán a nevét is
kékellő színéről
kapta ez a szép víz.
Kikeleti kék ég,
nyárelői árnyak
összeszoktak szépen,
és nevévé váltak.
Vagy az örök fűzfák
lombja közt üdülő
legelső rigónak
füttye a Küküllő.
Kékellő Küküllő,
kökényszemű tündér.
Szívemhez, nyelvemhez
hozzáédesültél.
Járhatok akárhol,
minden folyóparton
a te nyárelői
susogásod hallom.
Nyár
Ballag a Küküllő,
meg-megállva baktat,
szúnyogokat fogdos
a kicsi halaknak.
Vén bivaly módjára
olykor kedve szotyan
el-ellustálkodni
a nagy kanyarokban.
Sütteti a nappal
hosszasan a hátát.
Ha ott lennél, mélye
legmélyét is látnád.
Ám a lustasága
csak amolyan látszat.
Ilyenkor gyűjti be
illatát a nyárnak.
Aztán jön a szellő,
s csillagokig szárnyal
a nyári Küküllő
esti illatával.
Nyárutó
Langyos a Küküllő;
vize mint a vászon,
egy nagy szövőszéken
fordul át a gáton.
lenn a gát alatt az
ezüst zubogóban
fürdik az arany nap,
most van lenyugvóban.
S még lennebb növekvő
árnyukkal a fűzfák
a lassuló folyót
át meg átalússzák.
Ott egy kislegény is
prüszkölő lovával --
úsztat a Küküllőn
ő is át meg átal.
Maradna még a nap,
de nőnek az árnyak;
kár, hogy nemsokára
vége lesz a nyárnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése