Juhász Gyula: Örökség (prózai írások)

RIPPL RÓNAI

A napi politika törpe csábosai és kopói hallgassanak el egy pillanatra, a nagy hallali lármája némuljon el egy kevéssé, a percemberkék dáridóján legalább pár percre csönd legyen: halottan fekszik egy magyar zseni, aki maga volt a diadalmas és termékeny élet, és aki több szépséget, igazságot, értéket, ragyogást és meleget adott ennek a szegény országnak, mint amennyi bajt, bánatot, kárt és vereséget jelent számára néhány tucat ágáló és gajdoló úgynevezett közéleti tényező. Legalább ilyenkor térjenek kissé magukba és ébredjenek valamennyire tudatára annak, hogy milyen múlandó és kártékony az ő oktalan és céltalan handabandázásuk és érezzék át és gondolják meg, hogy a sokat emlegetett és sokat kompromittált kultúrfölényt mégiscsak azok teremtik és azok tartják, akik csöndes műtermek magányában, békés laboratóriumok nyugalmában, szelíd és boldog álmok révületében, vagy eszmék és igazságok keresésében viszik előre a nemzetet, a népet, a fajt és vele az emberiséget.

Rippl Rónai József, aki most örökre lecsukta nagy, mélytüzű szemeit és eldobta ragyogó és borús színeket varázsoló ecsetjét, kétségen kívül és vitán felül a modern magyar festőművészet egyik legnagyobb alakja volt, aki európai viszonylatban is sokat jelentett és méltán foglalt helyet klasszikusan nemes és egyszerű önarcképével a firenzei Uffizi-gyűjteménynek világraszóló galériájában.

Ez a csodálatosan meleg kedélyű és mélységesen bensőséges kaposvári művész alapjában véve forradalmat csinált a hazai piktúrában, olyan forradalmat, amely sok tekintetben rokon azzal az irodalmi ribillióval, amelyet valamivel későbben a fiatal Ady Endre föllépése okozott. Mikor Rippl Rónai megjelent a magyar művészet ugarán, sivár, szomorú akadémizmus csöndje feküdt rá a lelkekre, a nagy hagyományok kopott köntösében hivalkodtak és tetszelegtek a hivatalosak, a tekintélyesek. Unalmas barna szósz terült el a nagy képeken, az atelier-k homályában fülledt volt a levegő, amikor Rippl Rónai a nyugati frissont hozta, derűsen, fiatalosan, bátorságosan és mégis szentséges komoly hitével és vállalásával annak, amit csinál. Valami hallatlan életkedv és életerő lobogott benne, valami isteni könnyelműség, amely nem törődött az ócska salabakterek dörmögésével és mormogásával, az értetlenek és tudatlanok felháborodásával és elképedésével, amely fütyült a hülye konvencióra, és végezte a maga dolgát, festette tovább a maga látomásait és álmait, csak arra a szóra hallgatva, amely a bensejében intette és buzdította.

Rippl Rónai József nem lett tragikus hőse a magyar művészetnek, mint például Szinyei Merse Pál, aki meghasonlott és elhallgatott a hazai közöny és gúny miatt, és mint ahogy tragikus hős lett Ferenczy István és Izsó Miklós, a két nagy úttörő magyar képfaragó, vagy Gyárfás Jenő, akit az igaztalan támadás a székely erdők és hegyek komor magányosságába és a téboly kísértetes csöndjébe száműzött. Rippl Rónai József mosolygó és győzelmes forradalmár volt, aki előbb a világ fővárosát és szívét hódította meg, és azután jött haza, vígan verekedni, nevetve harcolni, játszva diadalmaskodni.

Szép feje bölcsen és derűsen magaslott ki a vásári forgatagból, pipázó és nótázó filozófiája megvárta, amíg elcsendesedik a felháborodás és az ellenkezés. Sorra behódolt neki a magyar közönség, a honi hatalom, a kritika, és ma már a Szépművészeti Múzeum néhány termében fogadják java termését jelentő képei a jelen és a jövendő föltétlen és maradandó hódolatát. Piacsek bácsi nyugodtan pipál, a Böcklin-felhők a bogáti kastély fölött nyugodtan bólintanak, Maillol és Zorka arcmásai nyugodtan néznek, a párizsi és dunántúli tájak nyugodtan derengenek és boronganak: Rippl Rónai József beérkezett az örökkévalóságba, sápadt, fáradt, ezüstös, álmatag magyar művészfeje a végső nyugalom párnáira hanyatlott, de a képek élnek, beszélnek, a képek századokra szólanak, a képek a magyar szellem diadalát hirdetik, olyan finomságról és nemességről, olyan gyöngédségről és erőről tesznek tanúságot, amelyek mindig büszkeségei és boldogságai lesznek a mi gazdag szegénységünknek, és közös kincsei az egész emberiségnek, amelyhez mostanában olyan hiába folyamodik a politika, de amelynek szívét mindig meg tudja nyitni a szelíd, a békés, a csöndes, az örök művészet!

Délmagyarország, 1927. november 26.