2010. január 24., vasárnap

Janikovszky Éva: A tükör előtt

(Egy kamasz monológja)

Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék. Hiába bámulom magam a tükörben, ez napról napra csak rosszabb lesz. A legfantasztikusabb az, hogy észre sem vettem, mikor lettem ilyen pocsék. Mert tavaly még egész normális srác voltam, az tuti, arra még emlékszem. Nem is néztem én akkor sose tükörbe, csak ha véletlenül nekimentem.
De most muszáj, most folyton bámulnom kell magam, merthogy ilyen fantasztikusan pocsék lettem. Kész látványosság
Mással azért arénáznak otthon, hogy borotválkozzon rendesen, velem meg azért muriznak az öregek, hogy miért nem mosdok. Mintha azt a piszkot le lehetne mosni! De nem értik, egyszerűen nem értik, hogy nekem az a piszok a szakállam, és az nem jön le.
Tavaly is piszkos voltam, emlékszem rá, hogy piszkos voltam, de az legalább normális piszok volt, az lejött, ha megmosdottam.
És tavaly a fejem is akkora volt, amekkorának egy normális fejnek lenni kell egy normális nyakon. Az idén a nyakam megnyúlt, a fejem meg összement. Fantasztikus. Csak tudnám mitől van ez? Ha legalább a hajam göndör volna, de semmilyen. Ezt a vackot se növeszteni nem érdemes, se levágatni, mert ez nem haj, ez pókháló, ez ökörnyál. Más pontosan tudja, hogyan fésülködjön, de ezt fésülni se lehet.
Ha előrefésülöm - ronda, ha hátrafésülöm - ronda, ha elválasztom - akkor még rondább. Fantasztikus.
És a szemem! Nem arról van szó, hogy nem szép, az nem érdekel. De az, hogy még nézni sem tudok vele normálisan, az mégiscsak sok. Nem mintha rosszul látnék, prímán látok, azzal nincs baj. Hanem a nézésemmel, mert az mindenkinek az idegeire megy. Mert ha figyelek valakire, és érdekel is, amit mond, akkor az én szememben nem az érdeklődés csillog, tuti, hogy nem, mert biztos, hogy rám szólnak: “Mit bámulsz olyan hülyén?” Ezért aztán nem is szívesen nézek arra, aki beszél hozzám. Akkor persze az van, hogy: “Hozzád beszélek, fiam, nem a falnak, ne vágj olyan unatkozó képet!”
És a számmal ugyanez az ábra. Én azt se tudnám, hogy van, ha nem figyelmeztetnének rá: “Most mért húzod el a szádat? Már semmi nem tetszik?” Pedig én semmit nem csinálok vele. Egyszerűen olyan. Ferde. Tavaly még teljesen normális volt. Hát nem fantasztikus? És amikor már végre elfelejteném az egész ronda képemet, és végre nevetek, mert jó kedvem van, akkor tuti, hogy bejön a megjegyzés: “Pont úgy röhögsz, mint a fakutya!” Ettől persze mindjárt elmegy a kedvem, akkor meg az a baj. “Hogy te milyen fancsali pofákat tudsz vágni!”
Hát ilyen vagyok. Jobb rá se gondolni, de muszáj, mert más, ha más a feje ilyen pocsék, legalább különben normális.
De én sovány vagyok. Belőlem soha nem lesz izompók, soha életemben, pedig egészen normális kissrácnak indultam. Tavaly még volt rajtam izom, a karomon, a lábamon, volt vállam, meg minden. Sose néztem tükörbe, mert nem érdekelt az ügy, de tudom, tavaly volt rajtam izom, normális formám volt. Az idén meg: mint akin átment az úthenger, piszokul megnyúltam, vékony a karom, vékony a lábam, eltűnt a vállam. Hiába veszek fel két pulcsit, hogy mutassak valamit, mintha vállfán lógna.
Más, ha más ilyen piszokul sovány, legalább tud lezseren mozogni. Lezseren, mintha direkt volna ilyen sovány. De én hiába himbálom magam, hiába járok zsebre dugott kézzel, görnyedt háttal, hiába dobálom a lábam, hiába csoszogok, nincs benne semmi elegancia. Próbálhatok én akármit, rajtam már semmi sem segít.
Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék, nem csoda, ha a Kati rám se néz.


Janikovszky Éva (született Kucses Éva) (Szeged, 1926. április 23. – Budapest, 2003. július 14.) író, költő, szerkesztő, Kossuth-díjas gyermek- és ifjúsági könyvek írója.

Janikovszky Éva a szegedi egyetemen tanult filozófiát, néprajzot, magyar és német irodalmat (1944-48). 1948-50 között az ELTE BTK-n hallgatott filozófiát, pszichológiát és politikai gazdaságtant.

Gyermekeknek, majd később felnőtteknek írt, igen népszerű műveiért számos irodalmi díjban és állami kitüntetésben is részesült. 1950-53 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium főelőadójaként dolgozott, majd 1953-87 között az Ifjúsági (Móra) Könyvkiadó lektoraként tevékenykedett. 1964-87 között az Ifjúsági (Móra) Könyvkiadó főszerkesztője volt, 1981-82 között a Minerva Kiadó szerkesztője lett, majd 1987-től nyugállományba vonult.

A Kispál és a Kucses írói álnéven publikáló írónő 1978-95 között a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanszéke (IBBY), magyar bizottságának elnöke, majd 1991-től a Staféta Alapítvány kuratóriumi elnöke. Ifjúsági regényein, gyermekmonológjain, meséin és szatíráin generációk nőttek fel, számos nyelvre lefordították, s humoros, mély jellemábrázolású történeteit a (mára már) felnőttek is szívesen olvassák.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése