Fekete István: János

János csavargó volt. Azt is írhatnám, hogy - utazott, utazgatott, de miért írjam, amikor utazáson egészen mást ért az ember, mint amit János - márciustól novemberig - művelt. János nem ült vonatra, sőt szekerekre sem kéredzkedett fel, bár ha felkínálták elfogadta.
Azt talán nem kell mondanom, hogy a templom egere Jánoshoz képest zsíros bankár volt, de őt ez a körülmény egyáltalán nem zavarta. Jó emberek mindenütt akadtak, sok olyan is volt - különösen az asszonyok között - akik útravalót tettek tarisznyába. Ezeknek János kitudakolta címét és karácsonyra képeslapot küldött "Egy szegény vándor" aláírással. Láttam ezeket a lapokat, mert Jánosnak bizalmasa voltam, s ő is nekem.
János - nincs ebben semmi szégyellnivaló - a nagybátyám volt. A nagyapám testvére. Nem hallgatom el azt sem, hogy János ezen a néven kevesen ismerték, mert barátnak, rokonnak János egyszerűen "Sinyi" volt. Jánosnak csak nagyon ritkán szólították, s ettől Sinyi öreg ember lett egyszerre és mindig derült kék szeme riadtan rebbent meg, mintha ütést várna.
- Sinyi bácsi megjött-e már? - írtam nagyapámnak úgy késő novemberben, mert aggódtam érte és szeles, esős délelőttökön, ha kinéztem az iskola ablakán, őrá gondoltam. De Sinyi bátyámat nem kellett félteni.
- Sinyi bátyád András-napkor megjött, most a kályhákat tapasztja... - írta nagyapám, aki a napokat név szerint tartotta számon, lévén a kalendárium fontos olvasmánya.
Igen, Sinyi mestere volt a kályháknak, óráknak, záraknak, késeknek...de minek soroljam fel - mindennek! Ha kellett, egércsapdát csinált, vagy szélkereket a madárijesztőnek, a törött fazekat megdrótozta és ha az órák nem jártak úgy, mint a katonák, rendbeszedte őket. Ilyenkor halkan fütyörészett a szétszedett sárgaréz kerekek felett, néha szólt hozzájuk, ha elbújt valamelyik csavar: - Hol vagy, te kis laposfejű? - aztán vidáman rám nézett:
- Így van ez, testvér! Láttad, hogy elbújt a kis haszontalan...
Mert én ott ültem Sinyi mellett, aki öreg volt, mégis mindvégig gyerek, egyszóval a testvérem. Egy szemvillanással megértettük egymást és el nem árultam volna, ha megnyúznak, akkor sem.
Igen - ezt is bevallom - Sinyinek voltak dolgai, melyeket takargatni kellett. Sinyi szerette az italt s ezen a szón nem vizet értek...A házban mindig volt bor, de a borosüveg állandóan vándorolt, azaz dugva lett Sinyi elől, aki hajnalban megsimogatta a fejem:
- Hová tették?
- A dívány mögé.
Sinyi vidáman pattintott az ujjával.
- A ravaszok! De minket se a gólya költött, igaz-e? Azzal eltűnt a sötét előszoba irányában. Néha, Sinyi kétszer is kiment a díványhoz látogatóba, de ilyenkor vízzel pótolta a hiányt. Ebédnél azután nagyapám, amikor letette a borospoharat, hosszan nézett Sinyire, de nem szólt semmit. Sinyi azonban erősen elpirult...Este pedig - "szorgalmas ez a gyerek" - addig ültem könyveim felett bóbiskolva, amíg ki nem lestem a borosüveg útját.
Részegen azonban csak egyszer-kétszer láttam Sinyit, s akkor dalolt is. De csak egy nótát, mindig csak egyet:
"...a nyáron
Csősz leszek én a nyáron,
Kalapomnál pipitér,
Úgy járok a határon..."
Nagyanyám már az ajtóban várta, mer Sinyi éneke elül járt az erdei úton.
- János! - szólt nagyanyám és a szeme olyan lett, hogy nem szerettem ránézni.
- János, gyere be!
És Simi bátyám ment a suhogó szoknyájú öregasszony után, csendesen.
Másnap aztán szétszedett valami órát vagy lakatot, csakhogy tegyen valamit, de nem szólt sem a kis kerekekhez, sem hozzám.
Ilyenkor haragudtam az öreganyámra. Mire azonban az óra készen lett, mintha a bánatát is belerekta volna a ketyegő kis szerkezetbe, derűs, kék szeme csillogni kezdett.
- Így van ez testvér, csípje meg a lódarázs, de - tudod - összeakadtam egy kameráddal, aztán a kocsmában az igazi. Más még a szaga is a bornak...
- Tegnap elől hagyták az üveget, vettem ki belőle... - vigasztaltam.
- Hej, testvér, testvér, ha te nem lennél...hová tetted?
Igazán szomorúnak csak egyszer láttam. Kis ládájában keresett valamit és egy könyvecske akadt a kezébe. Régi, elemista ábécé volt. Akkor leült a láda mellé, lapozgatta, szeme elhomályosult, arcát ráhajtotta a könyvre és vállát rázta a néma zokogás. Ijedten mentem ki a szobából.
- Sinyi bácsi sír - mondtam nagyanyámnak, aki megtörölte kezét és benyitott Sinyihez. Csendesen kihúzta a könyvet és rácsukta a láda fedelét.
- Gyere, János - simogatta meg a fejét - ne szomorítsuk a Régieket...no, gyere.
És bementek a szobába és láttam, hogy nagyanyám pénzt adott Sinyinek.
- Most én mondom, hogy eredj, hátha összeakadsz valami jóbaráttal...eredj csak nyugodtan, tudom, hogy kocsmában jobban esik...ha már így van...
Amikor Sinyi kiment a szobából és léptei eldobogtak az ablak alatt, nagyanyám rámnézett:
- János bátyádnak volt egy kisleánya, elgázolta valami kocsi. Azé volt az ábécés könyv. Aztán a feleségével is lett valami...régen volt, azóta ilyen szegény bátyád - és sokatmondó fordulattal a fejére mutatott. - De ne tudj róla...
És estefelé, mikor ködöt szitált már az alkony, dünnyögve, távolról a vidám dal mérhetetlen szomorúságával lengett végig a tájon s a szívünkön:

"...Kalapomnál pipitér,
Úgy járok a határon..."