Wass Albert: Az első tégla

Voltunk néhányan magyarok, akik az elmúlt másfél évtizedben tanácstalanul álltunk a jelszavak között, melyeket minden irányból felénk kiabáltak, és nem tudtuk, hogy mit kezdjünk velük, mert nem éreztük mögöttük az abszolút igazság aranyfedezetét. Aztán láttuk, hogy a jelszavak súlya alatt összeroskadt az ország.
És láttuk, hogy az összeroskadt ország alatt miként szenved és pusztul a nép, a mi népünk, melynek véréből való vér és testéből való test voltunk magunk is. Gondolkodni kezdett bennünk a sajgó fájdalom és rádöbbentünk, hogy mindez azért van, mert politikai szólamokra akarták fölépíteni az életet, márpedig a szólamokra épült élet olyan, mint a homokra épült vár: elfújja a szél és ledönti az idő. Nehéz esztendők önmarcangolásain keresztül ráeszméltünk arra, hogy mindaz, ami a szemünk láttára zajlik, nem egyéb, mint az ember csődje Krisztus tanításával szemben: egy magát kereszténynek nevező világrend eltévelyedése a lidércfények mocsarai között.
Akkor összeállottunk néhányan magyarok, és azt mondtuk: Krisztus az alap, melyen megállhatunk, és a szeretet a lánc, mely összeköt minden emberrel a földön, és nincsen más alap és nincsen más kötelék. És elhatároztuk, hogy erre az alapra építjük föl népünk jövendőjének templomát, és ezzel a láthatatlan lánccal fonjuk össze egyetlen családdá a magyart. Mert ez a mi hivatásunk és feladatunk a földön. És azt mondtuk: ha minden jó-szándékú magyart, aki a krisztusi tanítást nemcsak keresztlevéllel, hanem belső meggyőződéssel is vállalja, és megértésre kész tiszta jóindulatot hordoz a szívében, sikerül egybefogni és beállítani ebbe a munkába, akkor véget vethetünk a gyűlölködésnek, a testvérgyilkolásnak, a szétforgácsolódásnak, mely immár a tömegsír szélére vezetett népet és országot. És azt mondtuk: ha minden népen belül akad egy csoport, amelyik ugyanezt megteszi, akkor rendre a világbéke is kinyílik magától, mint egy csodálatos óriás virág, melynek minden gyökérszála egy-egy nép tiszta jószándékából szívja föl a szépséget és az erőt.
Igy kezdtünk el csöndben, dobpergés és trombitaszó nélkül építeni. Az első ásónyom, amit Krisztus nevével a szánkon és népünk iránti szeretettel a szívünkben leszúrtunk a magyarság szellemi talajába: a Magyar Szellemi Munkaközösség megalakítása volt. A második az Új Magyar Út életre hívása. És most íme lerakjuk a kész fundamentumra az első téglát. Szerkesztőségünk és munkatársi gárdánk kibővítésével a magyarság elé lépünk és azt mondjuk: kibontottuk a zászlót és ez a zászló az Új Magyar Út. Szabad szellemi fórum, mely nem pártállást és nem felekezetet képvisel, hanem egyedül a magyar jövendőt. Melynek célja és feladata, hogy megszólaltasson hasábjain minden jószándékú magyar szellemi embert, politikai meggyőződésre és felekezeti hovatartozandóságra való tekintet nélkül és termékeny eszmecserék során keresse az utat, mely a jelen ködéből a jövendő napsütése felé vezet. E rövid tizennégy hónap alatt is majd száz képviselőjét szólaltattuk meg a magyar szellemi elitnek, és célunk, hogy mindenkit fölkeressünk, akiről azt hisszük, hogy a magyar nép iránti szeretet és az egymást megérteni akaró jóindulat mindennél erősebben él a szívében. Magasabbrendű összefogást akarunk, mint amilyenre politikai jelszavak valaha is képesek voltak. Melyben az egymásért való aggodalom és féltő szeretet szűrőin át megtisztult és a józan kritika tüzében megpróbált, új utakat kereső magyar szellem gyémánttá kristályosodva ragyoghasson minden magyarért minden magyarra, minden emberért minden emberre.
Ime, magyarok, letesszük a téglát. Az első téglát, épülő templomunkhoz. És azt mondjuk: politikai és társadalmi szólamok, divatok és konstellációk jönnek és mennek, mint a léha szél, mely pelyvát kavar. De az alap áll: Krisztus és a nép. S ha minden jószándék tégláját erre az alapra lerakjuk: bizony fal lesz abból s a falból templom, erősség, mely mellett elsuhan a szél, s elperegnek az idő homokszemei. Jó és rossz időké egyaránt.

Új Magyar Út 1951. május.Józan magyar szemmel L, Kráter, 2001.