[...]
IX.
Ha csendes vasárnapok délutánján megszólalt a húzós csengő az Ulwing-ház kapuján, egyszerre elhallgattak valamennyien a zöld szobában. Senki sem mondta ki, mégis tudták egymásról mindannyian, hogy kire gondolnak.
Ez az óra a Sebastián bácsi órája volt.
Aztán elmult a nyár. Egy reggelen a szürkületből megint előkerült a görbelábú kis öreg és nesztelenül, közömbösen kiragasztotta a pesti házak szegletére a nagy könyvnek az utolsó lapját is.
Tini mamzell hiába ellenkezett. Anna megállt. Elolvasta a falragaszt.
...Világosnál kapitulált a magyar hadsereg.
Hát vége...
A kis Ulwing Anna szótlanul ment odébb és városi falak közé szorított képzelete, mely nem ismerte a határtalan szabad mezőket, sajátságos képet tolt eléje. Nagy teret látott a gondolatában, olyasfélét, mint a Városház-piaca, de még annál is sokkal nagyobbat. Köröskörül fák álltak sorban és fű nőtt mindenütt. A fűben mozdulatlan vörössipkás katonák feküdtek. És két lázas szem lassan becsukódott örökre.
Hát vége...
Egy estén aztán elfogták Jörg nagyapát a könyvesboltjában. Szuronyok között vitték végig a városon. Sok embert vittek így akkoriban. Akik szabadon maradtak, halkan beszéltek ezekről a dolgokról.
Anna olyasmit hallott, hogy Jörg nagyapa valami proklamációt nyomatott ki... Ezért került börtönbe. De bizonyosat senki sem tudott. A nyomdát is bezárták az osztrák katonák, az almafát is kivágták a Kígyó-utca szegletén. És a könyvkereskedésben a fiatal Jörgnek úgy kellett állítania a nagy polcot, hogy az ajtóból is be lehessen látni a bolt mélyébe.
Hónapok teltek el, míg Jörg Ulrich kiszabadult. Közben egészen öreg és kicsiny lett.
A város is mintha megöregedett volna. Az emberek ezt is megszokták. Az emberek mindent megszoknak. Az utcákban császári tisztek jártak és feketeruhás csendes asszonyok... Sokáig semmi sem változott. Az élet várakozni látszott. Aztán tatarozgatni kezdték az összelövöldözött házakat. Mankót adtak nekik, mint az invalidusoknak. Ennyi történt. Az ágyúzás nyomai lassan tünedeztek el. Csak az Ulwing-házon állt még mindég csonkán az oszlopember.
János Hubert nem szerette ezt a rendetlenséget.
— Pedig így marad, — dörmögte az építőmester. De hogy miért kell így maradnia, arról sohasem beszélt.
Egyszer két kis diák ment el az iroda nyitott ablaka előtt. — Ezen a régi házon is van egy honvéd, — mondotta az egyik fiú. — Ez is a háborúban volt.
Ulwing Kristóf tolla megakadt a papiroson. Hát már régi háznak hívják az ő házát?
És amint visszagondolt arra, amit az idegen gyerekek mondtak, úgy tetszett neki, mintha messziről hangzott volna be hozzá a szavuk. Pedig az ablaka alatt beszéltek, a közelben és mégis messze tőle.
Az asztalra könyökölt és az öklére támasztotta az állát.
Hol vannak azok, akik a fejüket rázták, mikor ő itt a sivatag parton, a futóhomokban építeni kezdett? Egy város nőtt fel azóta. Hány év előtt volt? Hány éves ő maga? Nem számlálta végig, félretette a gondolatot, mint ahogy az ember félreteszi azt, amit szórakozottságból vesz a kezébe és amit voltaképpen nem is akar megnézni.
Undorodott a megsemmisüléstől. Fellázadt ellene. Elkerült mindent, ami emlékeztette rá.
Építeni! Építeni! Ezzel meg lehet ölni a halált. Házat építeni; életet építeni. Terveket rajzolni, hajlékot az életnek. Jövőt teremteni: ettől megfiatalodik az ember.
De a város megállt.
Ulwing építőmester behívta megához az unokáit. És amit azelőtt sohasem tett, figyelmesen hallgatta őket.
Ekkor tűnt fel neki először, hogy a gyerekek maguk között másként beszélnek, mint vele. Hát olyan nagy távolság van a nemzedékek között, hogy még a szavak is mást jelentenek számukra? Hiábavaló lenne az erőlködés, hogy közel jussanak egymáshoz?
Azokra gondolt, akik előtte voltak. Azok is tudták ezt. Ők is magukba zárták. Mennyi kimondhatatlan titkuk van egymás előtt a nemzedékeknek. És mindegyik nemzedék elviszi a sírba a magáét, hogy élni engedje a jövendőket.
Ulwing Kristófnak ezek voltak a legnehezebb napjai. Rombadöntött régi házakat épített újra. Mégegyszer felépítette önmagát és erősebbnek látszott, mint valaha.
Körülötte buktak és panaszkodtak az üzletemberek.
— El kell adni a fundusokat... Ilyen időkben nem lehet tartani semmit — mondották a vállalkozók és kérdően néztek Ulwing Kristófra. — Mit gondol a nagy ács?
De az ő tekintete mozdulatlan és hideg volt. Ulwing Kristóf csak akkor beszélt elsőnek, ha parancsolt, különben várt és figyelt.
Esténként sokáig világos volt a zöld szoba ablaka. János Hubert és Füger Ágoston ott ültek a dudorosra párnázott karosszékekben. És alázatosan, a szegletben már ott ült a fiatal Füger Ottó is.
— Rossz idők járnak, — sóhajtotta a kis könyvelő — csak csődről hall az ember.
— Egyik le, másik fel, — dörmögte az építőmester — nem kell kétségbeesni.
— A forradalom alatt még várhatott jót az ember, — mondotta János Hubert — de a mostani idők...
Az atyja a szavába vágott:
— Ezeknek a dolgoknak is végük lesz.
— Csak az a kérdés, nem végeznek-e ezek a dolgok előbb velünk?
— Velem és a várossal nem! — mondotta az építőmester. — Hallja-e, Füger, ami telek dobra kerül, azt meg kell venni. Az eladó házakat is meg kell venni. Tőkém is van, hitelem is. Össze kell vásárolni mindent. Öt év alatt rendbe hozom az egészet.
Öt év... János Hubert kihúzta a nagyfejű gombostűt a bútorvédő horgolásból. A tű egy kissé rozsdás volt, nehezen csúszott vissza. Hirtelen az atyjára nézett: Nem, ő rajta nem fog az idő.
Másnap Ulwing Kristóf egy építészeti könyvet adott az unokájának. A szöveg közé templomok és paloták metszetei voltak fűzve.
— Ilyeneket építünk mi ketten együtt, mire te műépítész leszel.
— Írd bele a nevedet, — mondotta János Hubert a fiának. — Hát a dátum hol maradt? Pontos üzletember dátum nélkül nem írja le soha a nevét.
— Üzletember?... Síváran hangzott ez a szó Kristóf fülében. Bágyadtan nézett maga elé és a szája kissé elferdült. Ez a szokása megmaradt, mióta az ágyúgolyó a házhoz csapódott.
Mikor senki sem figyélt rá, otthagyta a könyvet és kiosont a szobából. Gálékhoz ment. Még mindíg a kis púpos csinálta meg helyette a mathematikai dolgozatokat. Aztán Hosszúék felé vette az útját: a latin penzumára gondolt.
Kristóf ekkoriban egy magánintézetbe járt, ahol magyarul tanítottak. A nagyatyja választotta az intézetet, az atyja helybenhagyta, mert oda csakis előkelő nevű fiúkat vettek fel. Hosszú Gábort is be akarták volna iratni a szülei, de Szőnyi direktor úr azt mondta, nincs több hely, noha a Gábor anyai nagyatyja polgármester familiából származott. Így aztán a két barát nem találkozott többé az osztálypadban. Kristófnak új iskolatársai voltak. Csupa nemes embernek a gyereke. A gyógyszertári üvegek és tégelyek, melyekkel Müller apothekárius fia irígységre izgatta az osztályt, nem kellettek volna itt senkinek. A sziléziai végvásznakra ragasztott színes képek és tarka fonalak, melyek óraközben Walter Ádám zsebébel kerültek elő, nem érdekelték ezeket a fiúkat. Ők lovakról beszéltek, nyergekről és vadászkutyákról. Majdnem mind vidékről jött fel a fővárosba.
Kristóf eleinte nagyon elhagyatottnak érezte magát az idegenszerű környezetben. Óra végén sietve, magányosan iramodott ki az intézet kapuján. Szaladt a Városház-térre és szomorúan kereste régi pajtásait. Vasárnaponként pedig, mint azelőtt, most is Hosszúékhoz járt. Zsófit ritkán látta, de ha a kisasszony véletlenül benyitott Gábor szobájába, a fiú piros lett és másfelé nézett. Pedig kerülővel is, hányszor ment végig a Gránátos-utcán, hogy a kalapja alól lopva felpillantson a Hosszúék ablakára.
Egy délután, mikor befordult az utcába, az atyját látta arra menni. Apróvirágos gurguránmellényét viselte és a testtartása ünnepélyes volt. A fiú megállt, utána bámult, aztán hirtelen elszaladt.
János Hubert a táncórák óta többször tett látogatást a Hosszú-házban.
Egy véletlen folytán értette meg, hogy mi vonzza őt oda. Elmenőben egyszer ott felejtette új, sárga keztyűit. Visszafordult a lépcsőn, de Zsófi már futva jött utána. Mikor a leány odaadta neki a keztyűt, meleg volt a kezétől. János Hubert hirtelen észrevette, hogy Zsófi szeme szép és a teste hajlékony.
Ezentúl még gyakrabban járt el Hosszúékhoz. Anélkül, hogy számot vetett volna magával, Zsófi közelében fiatalabb és vígabb volt. Hosszúné ilyenkor két rőfös fatűvel horgolt az ablak mellett és nem nézett fel soha, de ha Zsófi halkan beszélt János Huberttel, sietve felállt és kiment a szobából. Néha nagyon sokáig nem jött vissza. Aztán zajtalanul, hirtelen nyitott be és mindannyiszor kérdően nézett a leányára.
Miért néz így? — gondolta János Hubert és kényelmetlenül érezte magát.
Aznap Zsófi atyja nyitott be az asszony helyett. A leány elpirult. János Hubert észrevette ezt és jól esett neki, hogy lelkében különválaszthatja Zsófit az atyjától.
Hosszú Simon fogatlan, vörösarcú ember volt. Az egyik szeme állandóan könnyezett, amiért a bal fülében kis karikafüggőt viselt. Meggyőzően és gyorsan beszélt mindenről. Nem adott időt soha a gondolkozásra.
Mialatt János Hubert hallgatta, valahogyan letompult előbbeni ellenszenve és lassanként arról is egészen megfeledkezett, hogy az öreg Hosszú nevét az utóbbi időkben gyanakodva emlegették maguk között az üzletemberek.
Hosszúnak vízimalmai voltak. A nagy gőzmalom sok kárt okozott neki. Most mégis úgy beszélt, mintha a vízimalmok ideje csak ezután követkéznék. Tűzbe jött. Bizalmas faüzleteket, nagy mészégetők tervét említette. Egy sörház. Egy papírmalom...
— Ha most tőkém volna, gazdag ember lehetnék.
János Hubertet megszédítette vakmerő eszméivel. Ő szerette a pénzt és az a gondolat, hogy ma este tervekkel állhat az atyja elé, tetszett neki. Összeráncolta a homlokát. Az emlékezetébe akart vésni mindent. Mikor elbúcsúzott, melegen megszorította Hosszú Simon kezét.
Az előszobában konyhaszag volt. Egy piszkos törlő feküdt az asztalon. Zsófi hirtelen elkapta és a háta mögé rejtette. János Hubert gyorsabban búcsúzott tőle, mint különben.
Az utcán vissza akart gondolni Zsófi csinos arcára, de a konyhaszag és a piszkos törlő kellemetlenül zavarta. Előszedte hát emlékezetében Hosszú Simon gyönyörű terveit. Nem értette, mi történt. Most, hogy a saját eszével mondta el magának a terveket, már nem voltak olyan meggyőzőek. Homályosak és veszedelmesek lettek. Egyiket a másik után kellett elejtenie. Az elferdült valóság ismét józanul, egyenesen állt előtte.
Vacsora után egyedül maradt az atyjával a zöld szobában. Cégekről, vállalatokról kezdett beszélni. Soká kerülgette a célját.
Ulwing Kristóf egész idő alatt összehúzott szemmel figyelmesen nézett a fiára. Mikor János Hubert Hosszú Simon nevét kimondta, az építőmester arcáról eltűnt a várakozó kifejezés. Hátradőlt a székében.
— Hosszú Simon elég rosszul áll, mindenütt kimerítette a hitelét, — mintha véletlenül mondaná, közömbösen tette hozzá: — kuriózus, minket eddig még megkímélt. Nem tudom, micsoda célja lehet?
János Hubertnek egy pillanat alatt eszébe jutott Hosszúné, aki köt és nem néz fel és kimegy és váratlanul nyit be az ajtón. Az atyja hangja a fülében maradt: Miféle céljuk lehet?... És Zsófi?... Nem, ő nem játszik a többivel. Önmaga előtt mentette a leányt. Világosan érezte, hogy nagyon kedves neki.
Egy utolsó, vergődő, szegény kis mosolygás fagyott meg lassan a szája körül. Aztán nem hallotta, mikor az alabástrom óra tízet ütött. Az atyja hangja riasztotta fel.
— Későre jár az idő. Jó éjtszakát, fiam.
— Jó éjtszakát, atyám uram!... — Megcsókolta az építőmester kezét és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.
A zárt folyosó nagy kőkockái egyenletesen ismételték a lépéseit. Egészen úgy, mint minden más napon.
Hálószobája odaát volt, túl a gyerekszobán. És itt is éppen olyan rendesen álltak a dolgok, mint a gallérján a nyakkendője. A kis falipolcon a régi kalendáriumok, az Aurora és az Emlények selyemkötésű könyvei; az öltözőasztalon a kefék és fésűk, flakonok, tégelyek, minden nagyság szerint.
János Hubert megszámlálta tárcájában a pénzt. Ezt sohasem mulasztotta el. Aztán gondosan beletette a tárcát a talpas alabástrom tálba. Gyönggyel hímzett szivartárcáját is melléje tette, a tollkését is, melyet szarvasbőrtokban hordott.
Miközben zsebórájában óvatosan forgatta a kis kulcsot, elgondolkozott. A keze megakadt, mintha szenvedést okozott volna neki előbbre segíteni az időt és a kis kulcs állva maradt az órában.
Elmult fiatalságának az emléke szállt fel körülötte. Eszébe jutott, hogy semmit sem ért el, amit a saját benseje számára akart. Égő kívánást érzett: az érett férfi kétségbeesett kívánását, amelybe az elmúlás félelme vegyült, amelynek az órái már meg vannak számlálva. Asszony után vágyódott, úgy, mint ahogy a fiatalság nem tud vágyódni. Asszony után, aki hajlik, aki gyengébb, mint ő. Egy kis varróleány jutott eszébe. Mennyire szerette. Szerette, mert uralkodhatott felette... Zsófi képe egyszerre összefolyt annak a szegény, egyszerű leánynak az elmosódott képével.
János Hubert minden átmenet nélkül a gyerekekre gondolt. Jó anyjuk volna-e Zsófi? Hiába kérdezte magától. Nem tudott felelni. Hosszúné, a törlő, Hosszú Simon rosszhangzású üzleti neve, homályos tervei, veszedelmes rábeszélő képessége... Megijedt ettől a befolyástól és világosan érezte, hogy most már két ellensége lenne a vágyódásának: az építőmester akarata és a saját józan esze.
Zsófi árnyékos, szép szeme reánézett az emlékezetén át. Szomorúan, vádolón nézett rá, úgy mint egy másik leány szeme, mikor búcsúzott tőle. János Huberten éles kín vonaglott át. Megrázta egész testét. Ráismert: annak a vágynak a kínja volt, melyet már egyszer fiatalon le kellett igáznia magában.
A mult és jelen eggyé lett előtte. Nem tudta különválasztani és mint régen, most is lehetetlennek látszott számára minden. A világosság, mely az utolsó hónapokban körülötte volt, kialudt...
Tovább forgatta órájában a kulcsot. Folytatta ott, ahol elhagyta. És az idő, mely halkan ketyegett, megint csak munkát és megalkuvást jelentett számára. Szemközt a tükörből fáradtan, öregen nézett rá a tulajdon arca.
(...)
IX.
Ha csendes vasárnapok délutánján megszólalt a húzós csengő az Ulwing-ház kapuján, egyszerre elhallgattak valamennyien a zöld szobában. Senki sem mondta ki, mégis tudták egymásról mindannyian, hogy kire gondolnak.
Ez az óra a Sebastián bácsi órája volt.
Aztán elmult a nyár. Egy reggelen a szürkületből megint előkerült a görbelábú kis öreg és nesztelenül, közömbösen kiragasztotta a pesti házak szegletére a nagy könyvnek az utolsó lapját is.
Tini mamzell hiába ellenkezett. Anna megállt. Elolvasta a falragaszt.
...Világosnál kapitulált a magyar hadsereg.
Hát vége...
A kis Ulwing Anna szótlanul ment odébb és városi falak közé szorított képzelete, mely nem ismerte a határtalan szabad mezőket, sajátságos képet tolt eléje. Nagy teret látott a gondolatában, olyasfélét, mint a Városház-piaca, de még annál is sokkal nagyobbat. Köröskörül fák álltak sorban és fű nőtt mindenütt. A fűben mozdulatlan vörössipkás katonák feküdtek. És két lázas szem lassan becsukódott örökre.
Hát vége...
Egy estén aztán elfogták Jörg nagyapát a könyvesboltjában. Szuronyok között vitték végig a városon. Sok embert vittek így akkoriban. Akik szabadon maradtak, halkan beszéltek ezekről a dolgokról.
Anna olyasmit hallott, hogy Jörg nagyapa valami proklamációt nyomatott ki... Ezért került börtönbe. De bizonyosat senki sem tudott. A nyomdát is bezárták az osztrák katonák, az almafát is kivágták a Kígyó-utca szegletén. És a könyvkereskedésben a fiatal Jörgnek úgy kellett állítania a nagy polcot, hogy az ajtóból is be lehessen látni a bolt mélyébe.
Hónapok teltek el, míg Jörg Ulrich kiszabadult. Közben egészen öreg és kicsiny lett.
A város is mintha megöregedett volna. Az emberek ezt is megszokták. Az emberek mindent megszoknak. Az utcákban császári tisztek jártak és feketeruhás csendes asszonyok... Sokáig semmi sem változott. Az élet várakozni látszott. Aztán tatarozgatni kezdték az összelövöldözött házakat. Mankót adtak nekik, mint az invalidusoknak. Ennyi történt. Az ágyúzás nyomai lassan tünedeztek el. Csak az Ulwing-házon állt még mindég csonkán az oszlopember.
János Hubert nem szerette ezt a rendetlenséget.
— Pedig így marad, — dörmögte az építőmester. De hogy miért kell így maradnia, arról sohasem beszélt.
Egyszer két kis diák ment el az iroda nyitott ablaka előtt. — Ezen a régi házon is van egy honvéd, — mondotta az egyik fiú. — Ez is a háborúban volt.
Ulwing Kristóf tolla megakadt a papiroson. Hát már régi háznak hívják az ő házát?
És amint visszagondolt arra, amit az idegen gyerekek mondtak, úgy tetszett neki, mintha messziről hangzott volna be hozzá a szavuk. Pedig az ablaka alatt beszéltek, a közelben és mégis messze tőle.
Az asztalra könyökölt és az öklére támasztotta az állát.
Hol vannak azok, akik a fejüket rázták, mikor ő itt a sivatag parton, a futóhomokban építeni kezdett? Egy város nőtt fel azóta. Hány év előtt volt? Hány éves ő maga? Nem számlálta végig, félretette a gondolatot, mint ahogy az ember félreteszi azt, amit szórakozottságból vesz a kezébe és amit voltaképpen nem is akar megnézni.
Undorodott a megsemmisüléstől. Fellázadt ellene. Elkerült mindent, ami emlékeztette rá.
Építeni! Építeni! Ezzel meg lehet ölni a halált. Házat építeni; életet építeni. Terveket rajzolni, hajlékot az életnek. Jövőt teremteni: ettől megfiatalodik az ember.
De a város megállt.
Ulwing építőmester behívta megához az unokáit. És amit azelőtt sohasem tett, figyelmesen hallgatta őket.
Ekkor tűnt fel neki először, hogy a gyerekek maguk között másként beszélnek, mint vele. Hát olyan nagy távolság van a nemzedékek között, hogy még a szavak is mást jelentenek számukra? Hiábavaló lenne az erőlködés, hogy közel jussanak egymáshoz?
Azokra gondolt, akik előtte voltak. Azok is tudták ezt. Ők is magukba zárták. Mennyi kimondhatatlan titkuk van egymás előtt a nemzedékeknek. És mindegyik nemzedék elviszi a sírba a magáét, hogy élni engedje a jövendőket.
Ulwing Kristófnak ezek voltak a legnehezebb napjai. Rombadöntött régi házakat épített újra. Mégegyszer felépítette önmagát és erősebbnek látszott, mint valaha.
Körülötte buktak és panaszkodtak az üzletemberek.
— El kell adni a fundusokat... Ilyen időkben nem lehet tartani semmit — mondották a vállalkozók és kérdően néztek Ulwing Kristófra. — Mit gondol a nagy ács?
De az ő tekintete mozdulatlan és hideg volt. Ulwing Kristóf csak akkor beszélt elsőnek, ha parancsolt, különben várt és figyelt.
Esténként sokáig világos volt a zöld szoba ablaka. János Hubert és Füger Ágoston ott ültek a dudorosra párnázott karosszékekben. És alázatosan, a szegletben már ott ült a fiatal Füger Ottó is.
— Rossz idők járnak, — sóhajtotta a kis könyvelő — csak csődről hall az ember.
— Egyik le, másik fel, — dörmögte az építőmester — nem kell kétségbeesni.
— A forradalom alatt még várhatott jót az ember, — mondotta János Hubert — de a mostani idők...
Az atyja a szavába vágott:
— Ezeknek a dolgoknak is végük lesz.
— Csak az a kérdés, nem végeznek-e ezek a dolgok előbb velünk?
— Velem és a várossal nem! — mondotta az építőmester. — Hallja-e, Füger, ami telek dobra kerül, azt meg kell venni. Az eladó házakat is meg kell venni. Tőkém is van, hitelem is. Össze kell vásárolni mindent. Öt év alatt rendbe hozom az egészet.
Öt év... János Hubert kihúzta a nagyfejű gombostűt a bútorvédő horgolásból. A tű egy kissé rozsdás volt, nehezen csúszott vissza. Hirtelen az atyjára nézett: Nem, ő rajta nem fog az idő.
Másnap Ulwing Kristóf egy építészeti könyvet adott az unokájának. A szöveg közé templomok és paloták metszetei voltak fűzve.
— Ilyeneket építünk mi ketten együtt, mire te műépítész leszel.
— Írd bele a nevedet, — mondotta János Hubert a fiának. — Hát a dátum hol maradt? Pontos üzletember dátum nélkül nem írja le soha a nevét.
— Üzletember?... Síváran hangzott ez a szó Kristóf fülében. Bágyadtan nézett maga elé és a szája kissé elferdült. Ez a szokása megmaradt, mióta az ágyúgolyó a házhoz csapódott.
Mikor senki sem figyélt rá, otthagyta a könyvet és kiosont a szobából. Gálékhoz ment. Még mindíg a kis púpos csinálta meg helyette a mathematikai dolgozatokat. Aztán Hosszúék felé vette az útját: a latin penzumára gondolt.
Kristóf ekkoriban egy magánintézetbe járt, ahol magyarul tanítottak. A nagyatyja választotta az intézetet, az atyja helybenhagyta, mert oda csakis előkelő nevű fiúkat vettek fel. Hosszú Gábort is be akarták volna iratni a szülei, de Szőnyi direktor úr azt mondta, nincs több hely, noha a Gábor anyai nagyatyja polgármester familiából származott. Így aztán a két barát nem találkozott többé az osztálypadban. Kristófnak új iskolatársai voltak. Csupa nemes embernek a gyereke. A gyógyszertári üvegek és tégelyek, melyekkel Müller apothekárius fia irígységre izgatta az osztályt, nem kellettek volna itt senkinek. A sziléziai végvásznakra ragasztott színes képek és tarka fonalak, melyek óraközben Walter Ádám zsebébel kerültek elő, nem érdekelték ezeket a fiúkat. Ők lovakról beszéltek, nyergekről és vadászkutyákról. Majdnem mind vidékről jött fel a fővárosba.
Kristóf eleinte nagyon elhagyatottnak érezte magát az idegenszerű környezetben. Óra végén sietve, magányosan iramodott ki az intézet kapuján. Szaladt a Városház-térre és szomorúan kereste régi pajtásait. Vasárnaponként pedig, mint azelőtt, most is Hosszúékhoz járt. Zsófit ritkán látta, de ha a kisasszony véletlenül benyitott Gábor szobájába, a fiú piros lett és másfelé nézett. Pedig kerülővel is, hányszor ment végig a Gránátos-utcán, hogy a kalapja alól lopva felpillantson a Hosszúék ablakára.
Egy délután, mikor befordult az utcába, az atyját látta arra menni. Apróvirágos gurguránmellényét viselte és a testtartása ünnepélyes volt. A fiú megállt, utána bámult, aztán hirtelen elszaladt.
János Hubert a táncórák óta többször tett látogatást a Hosszú-házban.
Egy véletlen folytán értette meg, hogy mi vonzza őt oda. Elmenőben egyszer ott felejtette új, sárga keztyűit. Visszafordult a lépcsőn, de Zsófi már futva jött utána. Mikor a leány odaadta neki a keztyűt, meleg volt a kezétől. János Hubert hirtelen észrevette, hogy Zsófi szeme szép és a teste hajlékony.
Ezentúl még gyakrabban járt el Hosszúékhoz. Anélkül, hogy számot vetett volna magával, Zsófi közelében fiatalabb és vígabb volt. Hosszúné ilyenkor két rőfös fatűvel horgolt az ablak mellett és nem nézett fel soha, de ha Zsófi halkan beszélt János Huberttel, sietve felállt és kiment a szobából. Néha nagyon sokáig nem jött vissza. Aztán zajtalanul, hirtelen nyitott be és mindannyiszor kérdően nézett a leányára.
Miért néz így? — gondolta János Hubert és kényelmetlenül érezte magát.
Aznap Zsófi atyja nyitott be az asszony helyett. A leány elpirult. János Hubert észrevette ezt és jól esett neki, hogy lelkében különválaszthatja Zsófit az atyjától.
Hosszú Simon fogatlan, vörösarcú ember volt. Az egyik szeme állandóan könnyezett, amiért a bal fülében kis karikafüggőt viselt. Meggyőzően és gyorsan beszélt mindenről. Nem adott időt soha a gondolkozásra.
Mialatt János Hubert hallgatta, valahogyan letompult előbbeni ellenszenve és lassanként arról is egészen megfeledkezett, hogy az öreg Hosszú nevét az utóbbi időkben gyanakodva emlegették maguk között az üzletemberek.
Hosszúnak vízimalmai voltak. A nagy gőzmalom sok kárt okozott neki. Most mégis úgy beszélt, mintha a vízimalmok ideje csak ezután követkéznék. Tűzbe jött. Bizalmas faüzleteket, nagy mészégetők tervét említette. Egy sörház. Egy papírmalom...
— Ha most tőkém volna, gazdag ember lehetnék.
János Hubertet megszédítette vakmerő eszméivel. Ő szerette a pénzt és az a gondolat, hogy ma este tervekkel állhat az atyja elé, tetszett neki. Összeráncolta a homlokát. Az emlékezetébe akart vésni mindent. Mikor elbúcsúzott, melegen megszorította Hosszú Simon kezét.
Az előszobában konyhaszag volt. Egy piszkos törlő feküdt az asztalon. Zsófi hirtelen elkapta és a háta mögé rejtette. János Hubert gyorsabban búcsúzott tőle, mint különben.
Az utcán vissza akart gondolni Zsófi csinos arcára, de a konyhaszag és a piszkos törlő kellemetlenül zavarta. Előszedte hát emlékezetében Hosszú Simon gyönyörű terveit. Nem értette, mi történt. Most, hogy a saját eszével mondta el magának a terveket, már nem voltak olyan meggyőzőek. Homályosak és veszedelmesek lettek. Egyiket a másik után kellett elejtenie. Az elferdült valóság ismét józanul, egyenesen állt előtte.
Vacsora után egyedül maradt az atyjával a zöld szobában. Cégekről, vállalatokról kezdett beszélni. Soká kerülgette a célját.
Ulwing Kristóf egész idő alatt összehúzott szemmel figyelmesen nézett a fiára. Mikor János Hubert Hosszú Simon nevét kimondta, az építőmester arcáról eltűnt a várakozó kifejezés. Hátradőlt a székében.
— Hosszú Simon elég rosszul áll, mindenütt kimerítette a hitelét, — mintha véletlenül mondaná, közömbösen tette hozzá: — kuriózus, minket eddig még megkímélt. Nem tudom, micsoda célja lehet?
János Hubertnek egy pillanat alatt eszébe jutott Hosszúné, aki köt és nem néz fel és kimegy és váratlanul nyit be az ajtón. Az atyja hangja a fülében maradt: Miféle céljuk lehet?... És Zsófi?... Nem, ő nem játszik a többivel. Önmaga előtt mentette a leányt. Világosan érezte, hogy nagyon kedves neki.
Egy utolsó, vergődő, szegény kis mosolygás fagyott meg lassan a szája körül. Aztán nem hallotta, mikor az alabástrom óra tízet ütött. Az atyja hangja riasztotta fel.
— Későre jár az idő. Jó éjtszakát, fiam.
— Jó éjtszakát, atyám uram!... — Megcsókolta az építőmester kezét és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.
A zárt folyosó nagy kőkockái egyenletesen ismételték a lépéseit. Egészen úgy, mint minden más napon.
Hálószobája odaát volt, túl a gyerekszobán. És itt is éppen olyan rendesen álltak a dolgok, mint a gallérján a nyakkendője. A kis falipolcon a régi kalendáriumok, az Aurora és az Emlények selyemkötésű könyvei; az öltözőasztalon a kefék és fésűk, flakonok, tégelyek, minden nagyság szerint.
János Hubert megszámlálta tárcájában a pénzt. Ezt sohasem mulasztotta el. Aztán gondosan beletette a tárcát a talpas alabástrom tálba. Gyönggyel hímzett szivartárcáját is melléje tette, a tollkését is, melyet szarvasbőrtokban hordott.
Miközben zsebórájában óvatosan forgatta a kis kulcsot, elgondolkozott. A keze megakadt, mintha szenvedést okozott volna neki előbbre segíteni az időt és a kis kulcs állva maradt az órában.
Elmult fiatalságának az emléke szállt fel körülötte. Eszébe jutott, hogy semmit sem ért el, amit a saját benseje számára akart. Égő kívánást érzett: az érett férfi kétségbeesett kívánását, amelybe az elmúlás félelme vegyült, amelynek az órái már meg vannak számlálva. Asszony után vágyódott, úgy, mint ahogy a fiatalság nem tud vágyódni. Asszony után, aki hajlik, aki gyengébb, mint ő. Egy kis varróleány jutott eszébe. Mennyire szerette. Szerette, mert uralkodhatott felette... Zsófi képe egyszerre összefolyt annak a szegény, egyszerű leánynak az elmosódott képével.
János Hubert minden átmenet nélkül a gyerekekre gondolt. Jó anyjuk volna-e Zsófi? Hiába kérdezte magától. Nem tudott felelni. Hosszúné, a törlő, Hosszú Simon rosszhangzású üzleti neve, homályos tervei, veszedelmes rábeszélő képessége... Megijedt ettől a befolyástól és világosan érezte, hogy most már két ellensége lenne a vágyódásának: az építőmester akarata és a saját józan esze.
Zsófi árnyékos, szép szeme reánézett az emlékezetén át. Szomorúan, vádolón nézett rá, úgy mint egy másik leány szeme, mikor búcsúzott tőle. János Huberten éles kín vonaglott át. Megrázta egész testét. Ráismert: annak a vágynak a kínja volt, melyet már egyszer fiatalon le kellett igáznia magában.
A mult és jelen eggyé lett előtte. Nem tudta különválasztani és mint régen, most is lehetetlennek látszott számára minden. A világosság, mely az utolsó hónapokban körülötte volt, kialudt...
Tovább forgatta órájában a kulcsot. Folytatta ott, ahol elhagyta. És az idő, mely halkan ketyegett, megint csak munkát és megalkuvást jelentett számára. Szemközt a tükörből fáradtan, öregen nézett rá a tulajdon arca.
(...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése