Van egy kis emlékem, sárga kis papírkarton,
Sokszor el-elnézem, szívem fölött tartom.
Kérdezgetik tőlem tréfásan,
Talán egy lányka, mit szíveden hordasz?
Nekünk bármit mondasz, tudjuk, ki az...
Mosolygok magamban, s gondoltam, megírom,
Mi az mit annyiszor nézek a papíron.
Nem látta még senki, nagy titok az nékem,
Édesapám adta régen, nagyon régen.
Sötét volt a szoba, ott fekszünk az ágyon,
Láttam, hogy nagy a baj, láttam jóanyámon,
Én pedig nem hittem mint kicsike gyermek
Hogy a háburúban ölnek az emberek.
S megölik apámat,nem, nem lehet igaz,
S felcsillant lelkemben az utolsó vigasz.
Megszólalt most Ő, nekem szólott, nekem,
“Gyere hát közelebb, én édes gyermekem”.
Rám emelte könnyes, két üveges szemét,
Soha nem felejtem el a tekintetét.
Nem tudott már szólni, hörgéssé vált szava,
S reszketve felírta azt a szót, hogy “Haza”.
Ez az a nagy titok, amit én úgy féltek,
Ez a hagyatékom, amit csak én értek,
Él, én az ő fia.
Sok év múlt azóta, kopár már a sírja,
De él, él lelkemben, mindennap leírja,
Bevési, felsírja szívem szent szózatát,
a “Hazát”.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése