Gárdonyi Géza: Karácsony éjjelén

Karácsony éjjelén, karácsony éjjelén...
A templom kórusán leghátul ültem én.
Előttem egy lány ült.
Lány, Ez a szó semmi.
Millió leány van: kedves valamennyi.
De ez az egy...Én nem tudom, mi lelt engem:
a tekintetemet rajta felejtettem.

Honnan jött ez elő, hogy eddig még nem láttam?
Maga a tavasz ez, hattyú-toll bundában:
lánnyá vált gyöngyvirág: májusnak leánya.
Hogy kerül ez ide, télnek havába?
Kicsi, fehér, szőke. Álmodtam már róla?
Vagy talán a madár énekelt őróla,
mikor nyári éjen az erdőn mélázva
figyeltem rejtelmes értelmű dalára.

Elmerengve nézem. Körültem komolyan
urak és asszonyok ülnek két csoportban!
a jegyző, a doktor meg a felesége,
aki vacsorára hítt holnap estére:
és más úri népek, prémezett kabátban,
az erdész az ő zöld, makkos gallérjában.
Az orgona mormol, és zúgja száz torok:
"Csodapásztorok..."

Feledhetetlen szent karácsony éjjele!
Varázzsal, vallásos titokkal vagy tele!
A gyertyák lobognak. Remegnek az árnyak.
Az égi angyalok velünk glóriáznak.
Az a szőke lányka is könyvét kinyitja.
(Kezecskéjét hamvas svédkesztyű borítja.)
Mikor képre fordít, ajkához emeli:
égre merengenek kék-bársony szemei.
Arcát most a gyertyák aranyfénnyel hintik.
Bár kővé válnánk itt, hogy nézhetném mindig!
Még egyszer glória, még egy pár orémusz,
aztán új ének zeng:"Áldj meg minket Jézus!"
A doktorné elment.(Fázott már a lába.)
A szép leány mellett hely maradt utána.
Úgy történt, hogy mikor a pap áldást adott,
én a leányka mellett vártam már a papot,
s mellette térdelve - bár ő meg se látott -
éreztem, az áldás csak kettőnkre szállott.

Megmozdul a tömeg. Kihullámzik árja.
A leányka fölpillant. Kis könyvét bezárja.
Egy öreg nő kendőt igazít a nyakán,
s így szól neki: Vilma. Ő meg felel: Anyám.
S mikor leérkeznek, ki a fehér éjbe,
utánok lappangok, dideregve, félve:
mint az árnyék, megyek a hó lágy szőnyegén.
A világ végéig elmentem volna én!
De közelebb laktak: egy kis kertes házban.
Ó, hogy ezt a házat eddig meg se láttam!
Pedig ez a ház, ha nincsen is márványból,
jácint mosolyog két havas ablakából,
s bár ócska a zsindely, s keskeny a tornáca,
mégis ez a ház a falu legszebb háza!

Eltűntek. Vártam ott, tudom is én mire!
Néztem az ablakra, néztem a semmire.
S gondoltam szépeket, de olyan szépeket,
hogy a jég és hó alatt aluvó kikelet
fölmosolyoghatott virágos álmában.
Azután csöndesen hazaballagdáltam.
Fent az égen a hold tűnődve megállott:
bámult, hogy ily későn még az utcán járok.
Nem törődtem vele: az út havát néztem
boldog figyelemmel, s magamban beszéltem,
lassan-lassan lépve, olykor meg-megállva:
"Ez az anyja lába...ez a Vilma lába..."