2009. december 18., péntek

Gárdonyi Géza: Az ablak


Egy komor, tizenöt éves fiú is járt a téli iskolába. Csordásfiú volt. Az uraság akarta, hogy pótolja az elmulasztott iskolázást.
Járt több olyan öregfiú is az iskolába. Leány is volt vagy három olyan nagyocska. De azok mind vidámak voltak és kedvesek, mint az aprók.
Csak az egy Dani!

Ült fásult, fakó arccal, szinte közömbösen az első helyen. Mert a korára való tekintettel nem ültethettem a kicsinyek közé. Az értelme fogékony volt, de iskolai tisztséget nem lehetett ráruházni. Durván bánt mindenkivel. Csekély okokért orcán törölte vagy fellökte a kisebbeket. Barátja nem volt.

Sokszor tűnődve néztem rá, hogy miért olyan elvadult, olyan sötét lelkű az a fiú? A szülői talán pálinkába butult, durva emberek? Alacsony lelkek, akiknek a házasság élethosszig való gyűlölködés? Talán őt is veréssel, rugdosással, szitokkal nevelték? Vagy hogy az állatok mellett maga az ember is állattá válik? Hogyan lehet az ilyen vad fát csak valamennyire is megnemesíteni?

Nem látszott rá semmi reménységem. A fiúban mindössze egy becsületes erecskét találtam. Nem hazudott.

- Ez is valami - gondoltam.

És hogy erősítsem benne legalább ezt a jó tulajdonságot, alkalom-nyiltán példaképül állítgattam a hazugocskák elé.:

- A hazugság szenny az emberi lelken! A bűnnek védelme! Az igaz ember, ha bűnt követ el, megvallja. Azt mondja magában: Bűnt követtem el, szenvednem kell érte. A bűnért mindig meg kell szenvedni. Isten törvénye ez. A szenvedés lelki mosdás. Vállalni kell a szenvedést, bátran, hősiesen, mert a lélek tisztasága az első minden elsőségek között.

S rámutattam a vad fiúra:

- Lássátok, itt van Dani. A minap a jegyző úr panaszkodott, hogy egy iskolásfiú letörte kecskéinek a szarvát. A kérdésemre, hogy melyitek volt, azonnal fölkelt a helyén, és jelentette, hogy ő . Mentegette magát, hogy a kecske őt megrohanta. De a tettét nem tagadta el. Vállalta a szenvedést tettéért.

S példákat mondtam még a történelemből, hogy az igaz szóért halálba is mentek már emberek.

Dani olykor csillogó szemmel, szinte bámulva hallgatott. És én lelkemben örvendeztem, hogy legalább a becsületességnek nevelek belőle embert.

Egy adventi délután - az iskolai félszünetben - az utcán találkoztam vele meg anyjával.

Az utca sáros volt, mint falun szokott lenni. Ők ketten a túlsó soron mentek. Elől a nagy, erős fiú egy madárkalitkát lógatva. Mögötte a gyönge testű , korán elvénült asszony, egy zsák gabonát vitt kőtélen a hátán. Mélyen előre hajoltan caplatott a nagy teher alatt a sárban. S egy méternyi hosszú karó volt bot helyett nála. Látszott az útjuk irányáról, hogy mind a ketten a malomba mennek.
Egy csuszamlós helyen a karó kiesett az asszonynak a kezéből.
A fiú megfordult, s közömbösen nézte: hogyan erőlködik az anyja, hogy a karót fölvegye.

Mért nem vette fel ő? Mért nem ő viszi a nehéz zsákot? Mert az asszony sorsa az a parasztoknál, hogy rabszolgája legyen a férfinak. Nemcsak az urának a rabszolgája, a fiainak is. A parasztfiú nem ismerhet gyöngédséget, mert hiszen az apja sem ismer. Micsoda hatalommal, hogyan lehetne a tanítónak gyöngédséget oltania az emberi szívbe, ha nem a házi nevelés oltja bele?

Az év utolsó napján temetésre kellett mennünk. Míg a pap öltözködött, az ablakhoz álltam. Ott szivarozgattam. Néztem a havas utcát.

Falun bizony nem söprik a havat. A házak mellett a járókelők taposnak utat: az utca közepén meg az állatok és a kerekek.

Egy leány-tanítványom jelent meg az úton. Az öreglányok közül való. Fábián Veronka a neve. Tizenhárom éves, de korán megnyulladt. A hátán puttony volt, és a puttonyban faragótól való forgács. Néhány hosszú szállal megtoldotta a puttony magasságát, és megtetézte jól.

Az ablak alatt megállt és megfordult, mintha valakit várna.

Szórakozottan nézetm. Fehér bőrű, szőke, komoly leány. Félénk, mint a nyúl. Nem mer a szemébe nézni senkinek. A leckéjét mindig tudja az utolsó betűig, s mégis ha felelnie kell, elpirul és remeg.

Hogy ott megállt, akaratlanul is néznem kellett. Milyen finom arc! Milyen tiszta, nyugodt és jóságos, kék szem! Ha nem a szegénység ruhája volna rajta, ünnepelnék szépségéért. No, ebből bizonyára jó asszony válik. Ennek az ajkán soha nem fog egy haragos szó elhangzani.

A leány mellett Dani jelent meg. A fiú bekecsben volt, és a szokott nagyszárú csizmában. A kezében béresostor.

Mosolyogva váltott szót a lánnyal. Akkor láttam először mosolyogni. De hogy átváltozik az arca a mosolygásban! Mennyire emberibb!

A leány is finomkán mosolyog reá, és nyugodtan nézett a szemébe.

Különös volt ez nekem. Az iskolában sohase láttam, hogy beszéltek volna. Igaz, hogy a leányok külön csoportban ülnek, de olykor mégis érintkeznek. Kölcsön-műveletek a tentában, ceruzában, az óraközi szünetekben, a fa-behordás s más efféle iskolai dolgok, mind megannyi alkalom arra, hogy beszéljenek egymással. Ezt a kettőt soha nem láttam együtt.

Beszéd közben egy arasznyi forgács leesett a puttonyról. A fiú könnyű mozdulattal vette föl, és beigazította a többi közé.

No lám!

Aztán a leány mosolyogva bólintott, és elváltak.

Márcuisban történt, hogy egy napos ebéd után az udvaron sétáltam a korai meleg verőfényben.

Az iskolába két leány jött elsőnek. Az egyik Veron volt, a másik Bogyó Teri, egy kis szeleburdi, fekete lány. Már tavasziasan voltak öltözködve. Rózsaszínű rékliben mind a kettő, s nagykendő nélkül. Veron az arcát félénken félretartva köszönt. S befordultak az iskolába.

Néhány perc múlva hallom, hogy az ablak belső támlája reccsen. Valamelyik betörte. Hogyan törhette be? Talán almát dobott egyik a másiknak? Labdáztak? No, majd megtudom, melyik a bűnös a kettő közül.

Az utcaajtón ismét egy lányka lépett be: aztán két fiúcska, s mögöttük a nagy, komoly Dani.

Az iskola csakhamar megtelt. Mikor a hetes vigyázó jelentette, hogy mind együtt vannak, beléptem.

Imádkozás közben az ablakra pillantottam. Az egyik alsó táblán csillag alakú zúzódás. Aztán a két leányra pillantottam. Bogyó Teri nyugodt szemmel néz rám. Veron sápadt.

Az első gondolatom az volt, hogy nem szólok az ablakról semmit. A megcsináltatása legalábbis két hatosba kerül. Az ilyen szegény népnek két hatos sok pénz, rengeteg pénz! Majd megcsináltatom az iskola pénzéből.

De azután mégis arra gondoltam, hogy az iskolában rendet és igazmondást is kell tanulnia a gyermeknek. Ha nem is kötelezem a leányt arra, hogy megtérítse a kárt, alkalmat nyitok arra, hogy igazlelkűnek mutatkozzék.

Az imádkozás után leültek. A szemük rajtam függött.
Szokás szerint végigsétált a szemem minden soron. Veron összekucorodva rejtőzik az előtte ülő lánynak a háta mögé. Mintha a könyvében olvasna.

Máskor rászólok az ilyen lapulóra, most figyelmen kívül hagyom. Tekintetem az ablakon állapodik meg.
S kérdő nézéssel fordulok a vigyázó felé.

A fiú - egy mindig piros, kisfejű tatár - fölkel, és szól katonásan:
- Kérdeztem ki törte ki. De mind aszongya, hogy törötten találták.

A gyermekek valóban ártatlan nyugalommal néznek rám. Bogyó Teri szaporán pislog. Veron marad félrehúzódottan. Tehát ezek ketten hallgatást fogadtak.

- Ki törte be az ablakot? - kérdeztem nyugodt-komolyan.

Mély csend.

A kérdésemben érzik, hogy a vigyázó jelentése nem talált hitelre. Elképedve bámulnak rám.

A harmadiknak érkezett leányka kissé elpirosodva nézegeti a körmét. Tehát az is tud róla: de nincs kötelezve arra, hogy rámutasson a bűnösre. Nálam a bűnösnek magának kell vallania.

Átpillantok a fiúk során. A két fiúcska is nyugodt. Tehát azoknak már hazudtak valamit.

Danira is pillantok. Az nyugodtan néz rám. Tehát ő sincs beavatva a titokba.

- Kicsoda az köztetek - kérdezem szemrehányó komolyan -, aki nem vállalja a szenvedést?...

A gyerekek már szinte megmerevülten néznek reám. Ahogy átpillantok rajtuk, látom, hogy Veronnak meg a füle is piros. Kínlódó arccal pislant maga elé. A szeme-pilláján már meg is csillan az első könnycsepp.

De hallgat.

- Aki betörte az ablakot, azonnal keljen fel, és valljon! - szólok már szigorúan. - Ki törte be az ablakot?

A fiúk sorából fölemelkedik Dani, és nyugodtan a szemembe nézve feleli:

- Én.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése