Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból (részlet)

I. Az egérlyuk

1. rész

Beteg ember vagyok... Rosszindulatú ember vagyok. Egy cseppet se vagyok rokonszenves. Azt hiszem, fáj a májam. Egyébként egy mákszemnyit sem értek a betegségemhez, és azt se tudom biztosan, mim fáj. Nem gyógyíttatom, sosem is gyógyíttattam magam, noha tisztelem az orvostudományt, és becsülöm az orvosokat. Ráadásul még végtelenül babonás is vagyok; legalábbis annyira, hogy tiszteljem az orvostudományt. (Eléggé művelt volnék ahhoz, hogy ne legyek babonás, de mégis babonás vagyok.) Én, kérem, rosszindulatból nem akarom gyógyíttatni magam. Ezt bizonyára nem tetszenek érteni. De én bezzeg értem. Természetesen nem tudom megmagyarázni önöknek, hogy ebben az esetben kinek az orra alá török borsot rosszindulatommal; nagyon jól tudom, hogy az orvosokkal semmiképp sem babrálhatok ki azáltal, hogy nem gyógyíttatom magam velük, én tudom a legjobban, hogy ezzel csakis magamnak ártok, senki másnak. Így hát, ha nem gyógyíttatom magam, csakis öncélú rosszindulatból teszem.
Ha fáj az a máj, hát csak fájjon még jobban! Már régóta élek így - idestova húsz esztendeje. Most negyvenéves vagyok.
Azelőtt hivatalban szolgáltam, de most már nem. Rosszindulatú hivatalnok voltam, goromba voltam, és ebben gyönyörűségemet leltem. Mivel baksist nem fogadtam el, hát legalább ezzel kárpótolnom kellett magamat. (Sületlen szellemesség, de nem húzom ki. Miközben írtam, azt hittem, nagyon szellemesnek hat; de most, amikor magam is látom, hogy csak undokul hencegni akartam - csak azért se húzom ki!)
Valahányszor kérelmezők jöttek az asztalomhoz felvilágosításért - rájuk csikorgattam a fogam, és kimondhatatlan gyönyörűséget éreztem, amikor sikerült valamelyiküket elkeserítenem. Majdnem mindig sikerült. Többnyire félénk népség volt az efféle; no persze - kérelmezők. A nyeglék közül különösen egy katonatisztet utáltam. Sehogy sem akarta beadni a derekát, és undorítóan csörtette a kardját. Másfél évig hadakoztunk egymással a miatt a kard miatt. Végül én győztem. Abbahagyta a csörömpölést. Egyébként ez még fiatal koromban történt.
Hanem tudják, uraim, mi volt az én rosszindulatom csúcspontja; Hát épp az volt a móka az egészben, abban rejlett a legnagyobb galádság, hogy állandóan, még a legepésebb kitörésem pillanatában is szégyenkezve be kellett ismernem magamban, hogy nem is vagyok rosszindulatú, sőt még csak mérges természetű sem, és hogy csak verebeket riasztgatok, azzal szórakozom. Tajtékzik a szám, de ha odahoznak holmi kis bábut, adnak egy kis cukros teát, mindjárt lecsillapodok. Még meg is hatódok, bár később biztosan magamra is csikorgatom a fogam, és a szégyentől álmatlanságban szenvedek néhány hónapig. Ilyen a természetem.
Az imént is csak ráfogtam magamra, hogy rosszindulatú hivatalnok voltam. Rosszindulatból rágalmaztam meg magam. Pusztán kedvtelésből bolondoztam a kérelmezőkkel is, a tiszttel is, de voltaképpen sose tudtam rosszindulatú lenni. Állandóan tudatában voltam, hogy sok-sok, azzal éppen ellentétes elem él benne. Éreztem, hogy csak úgy nyüzsögnek bennem ezek az ellentétes elemek. Tudtam, hogy egész életemen át nyüzsögtek bennem, és kikívánkoztak belőlem, de én nem engedtem, nem engedtem, csak azért sem engedtem ki őket magamból. Annyira gyötörtek, hogy szinte szégyelltem; valósággal görcsökben vonaglottam, és a végén már torkig voltam velük, torkig.
Nem találják, uraim, hogy én most szánok-bánok itt valamit önök előtt, hogy bocsánat kérek valamiért?... Biztos vagyok benne, hogy így találják... Egyébként is biztosítom önöket, hogy nekem teljesen mindegy az is, ha így gondolják... Én nem csak rosszindulatú nem tudtam lenni, de semmi egyéb sem: se rossz, se jó, se aljas, se becsületes, se hős, se féreg.
Most pedig itt tespedek a zugomban, és azzal a teljesen meddő, rosszmájú vigasszal hergelem magam, hogy okos emberből nem is lehet komolyan semmi, csakis az ostobákból lehet valami. Igen, kérem, okos embernek a tizenkilencedik században mindenekelőtt gyenge akaratú lénynek kell lennie, ez erkölcsi kötelessége: az erős akaratú, cselekvő embernek pedig mindenekelőtt korlátoltnak kell lennie.
Ez a meggyőződésem negyvenesztendős.
Én most negyvenéves vagyok, negyven év pedig - egész élet! Ez már valósággal aggastyánkor! Negyven éven túl élni illetlenség, alávalóság, erkölcstelenség! Feleljenek őszintén: ki él negyvenen túl becsületesen?
Megmondom, kik élnek: az ostobák meg a gazemberek. Ezt én szemébe mondom minden öregnek azoknak a tiszteletre méltó aggastyánoknak, azoknak az ezüstös hajú, jó illatú aggastyánoknak - mindnek! Az egész világnak a szemébe mondom! Nekem jogom van így beszélni, mert magam is elélek hatvan esztendeig. Hetven esztendeig elélek! Nyolcvan esztendeig elélek!... Álljunk csak meg! Hadd fújom ki magam... Bizonyára azt hiszik, uraim, hogy meg akarom nevettetni önöket! Tévednek! Én korántsem olyan mókás kedvű ember vagyok, amilyennek látszom vagy esetleg látszhatom; egyébként ha önöket már bosszantja ez a sok fecsegés (én érzem is, hogy bosszantja), és eszükbe jut megkérdezni: tulajdonképpen kicsoda maga? - akkor azt felelem: egy törvényszéki ülnök. Azért szolgáltam, hogy legyen mit ennem (igazán csakis ezért), és amikor tavaly egy távoli rokonom hatezer rubelt hagyott rám a végrendeletében, azon nyomban nyugdíjba mentem, és megtelepedtem itt, ebben a zugban. Azelőtt is ebben a zugolyban laktam, de most megtelepedtem ebben a zugolyban. Szobám hitvány, pocsék, a város szélén. Szolgálóm a butaságtól folyton mérges falusi öregasszony, akinek ráadásul mindig rossz szaga van. Azt mondják, hogy a pétervári éghalat árt nekem, meg hogy az én lapos erszényemhez képest túl sokba kerül a megélhetés Pétervárott. Ezt mind tudom, jobban tudom azoknál a tapasztalt és módfelett bölcs tanácsadóknál, jóakaróknál. De mégis Pétervárott maradok. Nem költözöm el Pétervárról! Mégpedig azért nem költözöm el... Eh! Hiszen teljesen mindegy, hogy elköltözöm-e vagy sem! Egyébként pedig - miről beszélhet egy rendes ember a legnagyobb élvezettel; A felelet: saját magáról. Így hát én magamról fogok beszélni. ...

Fordította: Makai Imre